–

Ülünk a kocsiban, a lányom, a férjem meg én, és vidékre tartunk a rokonokhoz. Megint egy születésnap, névnap, esküvő, karácsony vagy keresztelő, amit nem lehet kihagyni, különben meglakolunk.

Mert nálunk első a család, ugye.

Huszonöt éve költöztem fel Budapestre. Össze sem tudom számolni, hányszor ültem vonatra, hányszor vezettem haza „megköszönteni” valakit, mert az úgy illik. Még anyám szerint is, akit amúgy sosem fogadtak be igazán, és aki évtizedek óta teper a kegyeikért. Vagy ha nem is teper, de tűri, hogy csámcsogjanak rajta, ha épp nincs valami friss skandalum.

– Ne is törődj velük, lányom – mondogatja nekem vagy inkább magának. – Tudod, milyenek!

Tudom, és ő is tudja.

Mégis felhív emlékeztetni, hogy el ne feledjem valamelyik nagybácsi vagy unokahúg neve napját.     

Jó nagy a család, hála istennek.

És figyelünk egymásra.

Szemmel tart mindenki mindenkit. Ugrásra készen, hátha vét valaki a klán törvényei ellen. Különösen azokkal vagyunk szigorúak, akiknek „nem volt elég jó az otthon”, akik elvágytak, elvándoroltak a faluból.

Én vagyok a fekete bárány, mert nemcsak elköltöztem, de diplomám is van, kettő.

„Lusta lány, büdös neki a munka, inkább ücsörög az iskolapadban.”   

(Ki is mondta? Nem emlékszem, de mindegy is, bárki lehetett volna.)

Nem volt neki elég a „keresztapád majd intéz valamit neked a postán” állás? Se a „komaasszony mellé dadusnak az óvodába” karrier? Hát nem.

„Majd jól elkurvul a városban, minek engeditek föl?” Már bőven nagykorú voltam, amikor ezt harsogta a keresztapám.

Egyszer láttam egy halászhálót, amelyet nem sokkal azelőtt húztak ki a tengerből. A családom jutott eszembe a sok hálóba tekeredett, tátogó, vergődő halról, igaz, azok legalább némák voltak.

Az én rokonaim meg hangosak. Nagyon hangosak. Akkor is kiabálnak, ha beszélgetnek. Amikor összevesznek, mert mindig összevesznek valamin, akkor viszont elcsöndesednek, és valaki elrohan.

Olykor évekig nem beszélnek ezután a haragosok.

Olykor egy életen át duzzognak.

A nagyapámnak még a temetésére se ment el a testvére! Suhanckorukban vesztek össze valami filléres örökségen. Elvitték a sérelmeiket a sírig, meg azon túl is.

Vannak olyanok, akik évtizedek óta nem is köszönnek egymásnak, pedig unokatestvérek.

Persze tudnak mindent azért egymásról – iszonyú kíváncsi mind –, hiszen a többi rokonnal tartják a kapcsolatot.

Nem tudom, más családokban is így van-e ez, de nálunk majdnem minden vendégségbe turnusokban érkeznek a családtagok, annak megfelelően, ki kivel nem áll szóba éppen. Őrület.

A lakodalmak ülésrendjét összeállítani pedig körülbelül olyan körültekintést igényel, mint egy állatkert benépesítése. Ott se mindegy, ki kerül a ragadozók mellé, például.

A férjem bizonyára nagyon szeret engem, hogy elviseli a családomat. Neki már csak az anyukája él, a távolabbi rokonaival ritkán beszél. Anyósom velünk lakik, egészen pontosan a szomszédunkban, de esküszöm, fel se tűnik néha a jelenléte, annyival csendesebb, mint azok az emberek, akik közt felnőttem.

Sokat gondolkodtam rajta, miért ilyenek, miért bántják egymást folyton. Miért beszélik ki mindig azt, aki épp nincs ott? Miért fröcsögnek, miért veszekednek annyit, miért olyan gonoszak egymással? Miért gondolják, hogy beleszólhatnak egymás életébe, miért olyan erőszakosak?

A férjem szerint unatkoznak, és nincs más témájuk, csak a rokonaik.

Lehet ebben valami, de úgy érzem, van valami mélyen fortyogó düh, indulat, gonoszság (?), ami mérgezi a családot, de kideríthetetlen, ki kezdte. És hogy pontosan mit kezdett.

Összegubancolódtak a szálak, nem tudni, ki a főkolompos, és ki az áldozat. Sérelme mindenkinek van.

Sőt sérelemlistája.

Nekem is, persze.

Órákig tudnám sorolni a mérgező mondatokat, amiket odahaza kaptam válogatott rokonoktól. Mégis, amikor anyám intelmei ellenére leállok vitatkozni valamelyikükkel, olyan mondatokat vágnak a fejemhez, amelyeket vagy nem mondtam, vagy nem úgy, vagy nem bántásnak szántam, csak félreértették, mert félre akarták. Viszont olyan határozottan védik az igazukat, hogy felmerül bennem olykor: a rokonaim egy párhuzamos univerzumban élnek.

Illetve mindenki a saját univerzumában, amelyben mindig igaza van.

És hibátlan.

Évek, évtizedek óta indulok úgy haza, hogy nem tudom, mire számítsak. Ki lesz épp kedves hangulatban és ki fogja belém döfni a kést. Ki lesz tapintatlan, és ki simán bunkó? Ki fogja megkérdezni egy óvatlan pillanatban, hogy híztam-e, hogy miért ilyen vagy olyan a hajam, a ruhám, a gyerekem, a férjem, a kutyám, az életem.    

Ki fogja elmondani a véleményét, amire a senki sem kíváncsi, legfeljebb az, aki amúgy utálja, és vitatkozni akar?   

Ki fog belém erőltetni egy újabb süteményt, egy pálinkát, ki fog lerohanni egy újabb pletykával, rosszindulatú megjegyzéssel?

Kérdezhetitek, minek járok, járunk haza, ha ez nekünk nem jó.

Először is, mert ott lakik anyukám és apukám. Őket nagyon szeretem. És már nehezen mozdulnak ki, apukám vezet, de egyre gyengébb a szeme.

És a nagyanyám a közelükben – a másik faluban lakik.

Ha pedig beugrunk a nagyihoz, akkor nem lehet megszökni a nagynéném elől, aki szemben lakik, és a nagybátyám meg kettővel feljebb… Így járja be muszáj benézni alapon az ember a rokonságot. Vagy ők rongyolnak át, hogy lássanak. Ha akarom ezt a látást, ha nem…

Vagy én bénázom?

Határozottabbnak kellene lenni?

Megváltoztatni persze nem lehet senkit, de mondhatnám, hogy köszönöm, elég volt ennyi ebből a családból.

Mondjuk egy nap, miután beültünk az autóba, közölhetném a férjemmel és a kislányommal, hogy újratervezés: nem megyünk többé „haza”.   

Miért olyan félelmetes erre már gondolni is, amikor tudom, hogy ez lenne a helyes lépés?

Olyan jó volna, ha a kislányom nem cipelné tovább azt a terhet, amit letenni generációk óta senkinek sem sikerült.

Fülöp Anita