Ez életem első cikke, amit teljes egészében a telefonomon pötyögök be a laptopom helyett – nincs képem ugyanis határidő-halogatást kérni Gyárfás Dorkától, a MacBookomat viszont bizonyosan nem tartom kézben legalább holnapig. Éjina szigetén üldögélek a kikötőben, egy masztiha koktélt szürcsölgetve – ami egy pisztáciacserjéből készülő csodálatos likőr –, és bámulom az álmos kisvárost, amint a rózsaszín vattacukorfellegek mögött lebukó nap véget vet a sziesztának, és életre kelti a tavernákat.

Azért nincs nálam a laptopom, mert egyáltalán nem terveztem, hogy itt kötünk ki. Szerelmemmel, Nimivel, és szüleivel, Irittel és Ezrával csak bepattantunk Koraliba, a 40 esztendős, de örökké csudálatos kis motoros hajónkba, nekivágtunk a tükörsima tengernek, és elindultunk friss pisztáciát begyűjteni, miután Methana félsziget összes lakosát megkérdeztem, hozhatunk-e nekik a szüretből – így végül tizenkét kilónyira lett feliratkozó. 

Aztán valahol Moní szigete mellett a hullámok egyszeriben megtáltosodtak, az ég grafitszürke lett, a tenger pedig vészjósló acélkékre váltott, pár percre rá az eső is szemerkélni kezdett, és mire kiértünk a nyílt tengerre – ahonnan visszafordulni pont ugyanannyi lett volna, mint tartani az úti célt –, egyértelművé vált:

a hajókázós appom időjóslata ellenére viharba keveredtünk. Egy négyméteres, nyitott motorcsónakon. Közel hetvenéves anyós-apósomékkal, akik először ülnek motoros hajón.  

„Nagy hullám!” – kiáltottam minden alkalommal, amikor egy tajtékzó szörnyeteg rohant felénk, ők pedig szótlanul, falfehéren várták sorsuk alakulását, míg én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy szlalomozva az áramlatok között, elkerüljem a zuhanást a hullámhegyek ormairól. Halálfélelmem nem volt, de éreztem, hogy az utasaim csendes pánikba zuhantak, ezért igyekeztem lazítani a hangulaton a My Bonnie is Over the Ocean című dal éneklésével, de gyorsan befogtam, amikor rájöttem, hogy a második versszak abba fut ki, hogy „I dreamed that my Bonnie was dead”. 

Jó hír, hogy élünk, még jobb hír, hogy a tizenkét kiló pisztácia itt pihen mellettem, de a legjobb hír, hogy Irit, Ezra és Nimi a szállodánkban pihegnek, kiheverendő a traumát, így aztán van időm hátradőlni ebben a kikötői kiskocsmában a masztihámmal, és elmesélni néhány hasonló történetet, milyen is valójában egy isten háta mögötti görög falucskában élni, alkotni, és tapasztalni. Pisztáciahéjban: varázslatos. Görögdinnyehéjban meg… valami ilyesmi:

Bármikor megeshet például, hogy egyszeriben elsötétedik a világ, mert áramszünet üt be, nemcsak a faluban, nemcsak a félszigeten, de az egész térségben, így a szomszédos szigeteken is. Amíg ez nem történt meg, el sem tudtam képzelni, hogy az égbolt valóban lehet olyan fekete, mint az Oroszlánkirályban, amikor Simba Pumbával és Timonnal bámulta a csillagokat, és találgattak, vajon odaragadt bogarak, izzó gázgömbök, vagy „elpatkolt főmuftik kukkolnak minket”. 

Az égbolt ilyenkor olyan tiszta, hogy a Tejutat szinte harapni lehet, és a Mars vörösen lángol a többi égitesthez képest, én pedig meggyújtva az olajlámpást mindig azon gondolkodom, milyen mesés volna így élni.

Mi értelme van tulajdonképpen annak, hogy minden szobában van minimum három lámpa, és mire jó, hogy este is tudunk olyasmit csinálni, amit régen csak természetes fénynél, napközben lehetett, ha valójában mind alig várjuk, hogy be lehessen fejezni a kötelező feladatokat, és egy pohár bor mellett, gyertyafényben lazíthassunk? 

Ilyenkor kiállok az erkélyre, és elkurjantom magam: „Vuhú!”. Hamarosan pedig visszakurjant valaki, majd dobunk egy üzenetet a szomszédainknak: „Áramszünet-parti!”. És ülünk az ágyunkon, folyik a bor meg a diskurzus, és dalolászunk, vihorászunk, dohogunk a nagy rendszer működésén, aztán mire újra lesz áram, már rendesen szomorúak vagyunk, hogy vissza kell térnünk a civilizációba.

Bezzeg akkor nem volt ellenünkre motorizált világban élni, amikor kedvenc tengerpartszakaszunk, Kantia falucska kietlen plázsa felé vezetve elhatároztuk: kalandos kedvünkben követjük az ismeretlen földutat, amely kisvártatva homokdűnékké változott, rabul ejtve az autónk kerekeit, és az összes vonatkozó YouTube-videó tipp – a homok benedvesítése, a kerekek kiásása, kövek elhelyezése a gumik alá – gyakorlati alkalmazása után be kellett ismernünk: el kell indulnunk segítségért. Mindezt természetesen parányi shortban és saját kezűleg zsebkendőnyire szaggatott Madonna-pólóban, elvégre egy vad beachre igyekeztünk, ahol nem kiöltözni, hanem levetkőzni terveztünk.

Négy kilométernyi séta után végre bevonszoltuk rákveresre égett testünket a közeli faluba, ahol egy tengerparti tavernában elkezdtünk körbejárni az asztalok mentén: „Auto, problem, sand, no moving, we need tractor”.  

Hogy isteni gondviselés vagy puszta mázli volt, sosem tudjuk meg – bár én hajlok rá, hogy elhiggyem, a kettő egymásból következik –, egy piros orrú, nyolcvan körüli bácsi felpattant, és a „mi nyelvünkön” válaszolt: „Me tractor. You supermarket, beer! We go half hour!” Ő volt Kostas, a mi mentőangyalunk, aki vontatókampó hiányában a nadrágszíját levéve fabrikálta össze a két gépjárművet, míg én a majd' huszonkét éves Seat Ibizánk volánja mögött szurkoltam magunknak, hogy kiérjünk a földútra. 

Oly sokan vannak, akik azt feltételezik, hogy a görög falvakban két magunkfajta csudabogár számkivetetté, gúny tárgyává válik – ám az igazság az, hogy nagyvárosokban élve sokkal kegyetlenebb kirekesztéssel találkoztam, mint itt, ahol mindenki lehet bárki, amíg segítjük, szeretjük, támogatjuk egymást. 

Ha pedig valaki mégiscsak gonosz volna velünk, az illetőt még azelőtt helyre teszi valamelyik falubéli barátunk, hogy egyáltalán felfoghatnánk: itt is előfordulnak békétlen brigantik. 

Mint amikor a hajócskánkkal hazaérkezve, kikötés előtt egy mérges ember ugrabugrálni kezdett a parton, és görögül üvöltött ránk: „Ide nem jöttök vissza! Soha! Menjetek innen!”, majd másodperceken belül megjelent a színen Soula és Diamadi, a falunk tavernájának tulajdonosai, szakácsai, felszolgálói, de elsősorban lelkei, és míg Soula asszony lelkesen integetett nekünk, hogy csak azért is jöjjünk szépen kikötni, mutogatva a szomszéd faluból érkezett vénemberre, hogy „dilis, kettyós, zizzent”, Diamadi kis híján ölre ment az önjelölt főgonosszal.  

Ő, aki alig-alig szól, aki épp csak odabiccent nekünk, akiről sokáig azt sem tudtuk, észrevette-e, hogy ide költöztünk. Aztán amikor márciusban megindult a karanténdominó, és sorra zártak be a boltok, míg végül kijárási tilalmat rendeltek el, Diamadi egyszeriben megjelent a portánk alatt, kis pöfögő motorbiciklijén, és lerakott egy zacskót a lépcsőnkre, majd ránk dudált, és mire kiértünk a kertbe, már a tengerpart felé vezető földútról kiáltott vissza: „fava, gigantesz, patatesz, kolokitia, szkordalia – money later!” És bár egy ilyen lakoma mifelénk legfeljebb tíz euróba kóstál, az összes kedvenc, „véletlenül vegán” görög tavernakajánkkal körülöttünk a világ leggazdagabb embereinek éreztük magunkat.  

Nincs még egy hely a Föld bolygón, ahol mindez megvalósulhatott volna. Nincs a világon még egy falu, ahol úgy érezhetjük: egész életünkben arra vártunk, hogy ide érjünk haza.

És az összes létező kihívás közül – legyen szó félelmetes tengeri viharról, vagy váratlan áramkimaradásokról – a legnagyobb, hogy egyszerre érezzük: ezt a mesét meg kell osztanunk mindenkivel, ugyanakkor Methanát meg kell tartanunk magunknak, mert míg Míkonoszra, Szantorínire, Korfura bárki odatalál magától, ez a hely a mi mélyen őrzött titkunk kell, hogy maradjon – hogy mindig pont olyan maradhasson, amilyen. 

Lehetetlen, páratlan, megfoghatatlan. Szerencsénkre azonban a boldogság nem ugyanaz mindannyiunknak. És amíg a nem ide valókat elriasztja, hogy több mint harminc alvó, ám nem kialudt vulkán dorombol alattunk, hogy a faluban sem élelmiszerbolt, sem posta, sem bank, sem bazár, sem bár nincs (ahogy tömegközlekedés sem), és hogy a legközelebbi kórház bő két óra autóútra van tőlünk, addig biztonságban vagyunk – mi, methanaiak, a kedvesen konok, kívülálló kalandorok. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Sághy Tímea

A további képek a szerző tulajdonában vannak