-

Egy férfi

Nemrég járt nálam egy férfi, tizenöt éve fáj a feje. Nagy nehezen, a sok „fedősztori” alatt, rábukkantunk egy lényegesnek tűnő, régi lelki történésre. Abban az időben döntést hozott magában: elválik a feleségétől. Megbizonyosodott afelől, hogy a kapcsolatukban valami fontos elem (nem a szenvedély, a szerelem és hasonlók – ezek már rég elpárologtak –, inkább az őszinte érdeklődés) végleg megszűnt. Mikor azonban ezzel előhozakodott volna, kiderült, a felesége megcsalja. Ez a hír mellbe vágta, és arra sarkallta, hogy mindenáron maga mellett próbálja tartani a nőt. Sikerült! Azóta a „jól megvagyunk”, „semmi különös”, „nyilván nem az a lángolás” jelzőkkel leírható házasságában él, enyhe bosszankodás, neheztelés színezi a hangját, ha a nejéről beszél, és... fáj a feje. Minden egyes nap. Reggel, délben, este.

És egy nő

Ez a történet egy régebbire emlékeztetett, amelyben egy középkorú hölgy csípőbetegségével szomatodrámáztunk. A játék során az derült ki, hogy erős vágy ébredt benne a függetlenségre és a kreatív munkára, ezért elhatározta, hogy kilép a férje által vezetett családi vállalkozásból. Amikor azonban ezt közölte otthon, és látta a férfi összeomlását, visszalépett. De „csak az egyik lábával” tudott, hiszen a „másikkal” már elindult valamerre, amikor hozott egy döntést. Akkor kezdett el sántítani, és egyre erősödő, semmivel nem csillapítható fájdalmakról panaszkodni.

Ugrás az ismeretlenbe

Bár e két történetben a „válás” motívuma közös, nem ez a lényeges benne. Hanem az ajtó, ami kinyílt, de nem mentek be rajta. A döntés, ami megérett, de nem követték tettek. A dramaturgia íve, amely megtört egy ponton. A lelki meghasonlás. A biztonságkeresés győzelme a kockázatvállalás felett.

Amikor egy barátommal elhatároztuk, hogy bungee jumpingolni fogunk, mindkettőnkben fellelkesült a „rettenthetetlen” férfiú. Én ugrottam először. Bevallom, iszonyatosan féltem. Amikor a peremre álltam, hát... kellett hozzá jó adag hiúság, hogy úgy döntsek, inkább meghalok itt és most, mint hogy visszaforduljak. Nem ugrottam, inkább csak belegyengültem, beledőltem a semmibe. Az élmény viszont azonnal kárpótolt. Boldog voltam! A barátom is felment, ő is ott állt a peremen. Sokáig állt ott, szinte éreztem lentről a pillanatot, mikor lett „túl sok” a készülődés. Végül lehozták a lifttel. A nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megmagyarázzuk, feldolgozzuk, helyére tegyük az ő élményét (az enyémen három perc alatt túl voltunk). A legelképesztőbb indokokat próbáltuk előhalászni, hogy végül is miért döntött jól. Mindketten éreztük, ha most nem adunk bele apait-anyait a lelki elsősegélynyújtásba, akkor maradandó önbecsülési seb keletkezhet ebből.

A pillanat minősége

Nem kell ahhoz pszichológiai tudás, hogy az ember néha megérezze a pillanat minőségét. A lehetőséget, és azt a mélységet/magasságot, amelyet az adott pillanat tartogat a bátrak számára.

Amikor egy ajtó kinyílik előtted, az annyit jelent, hogy az időpillanat minősége tartalmazza egy küszöb átlépésének a lehetőségét. Valami megváltozhat, ha te is megteszed a saját lépésedet. Ami persze nem mindig könnyű. Mert többnyire nem látszik világosan, mi vár az ajtó mögött. Bizonyos mértékig az ismeretlenbe, a ködbe, a semmibe kell lépni ilyenkor. Ettől pedig mindannyian félünk.

Az ajtók időnként látványosak és egyértelműek (mint a bungee jumping esetében), legtöbbször azonban diszkréten, halványan derengenek fel egy különös megérzés, egy halk hívás, egy váratlan kíváncsiság, egy érlelődő döntés formájában, ilyesfajta belső hangok kíséretében: „Lehet, hogy őt fel kéne hívnom… Talán itt az ideje, hogy ebből kilépjek… Ebbe most bele kéne vágnom, lesz, ami lesz… Megmutatom magam, úgy, ahogy vagyok, a többit meglátjuk…”

Varázslás

Egy régi történet szerint megkérdezték az indián varázslót a tökéletes élet legegyszerűbb titkáról, s ezt a választ kapták: „Három dolgot kell tudni csupán, és azok sorrendjére ügyelni. Először tájékozódni, utána dönteni, majd pedig cselekedni. Ha bármelyik kimarad vagy elégtelen, esetleg a sorrend cserélődik fel, az bizony bonyodalmakhoz fog vezetni.”

Döntés

És valóban, ki ne ismerne olyan embert, aki a végtelenségig tájékozódik, a döntéseket azonban elodázza, a cselekvésben elgyengül és megint új szempontokat hord össze. Vagy olyat, aki elhamarkodottan cselekszik, megalapozatlan és ingatag döntései nyomán. És olyat is, aki egyáltalán nem tud dönteni.

Ajtók

– Van, hogy nem is vesszük észre őket. Amikor elhisszük, hogy ránk már nem várnak meglepetések, az élet szürke és sivár, a lehetőségek mindig valahol máshol kopogtatnak.

– Van, amikor észrevesszük az ajtót, de lebeszéljük magunkat arról, hogy megközelítsük, meggyőzzük magunkat, hogy „járt utat a járatlanért...”.

– Amikor abban a hitben vagyunk, hogy nincs szükségünk új kalandokra, mert épp minden rendben van körülöttünk, nincs időnk és energiánk átélni az élet lehetőségeinek gazdagságát, mert épp egy „ügyet” hajtunk.

– Van, hogy észrevesszük az ajtót, oda is lépünk, be is nézünk, majd sarkon fordulunk, nem érezzük késznek magunkat arra, hogy valami megváltozzon. A félelem erősebb, mint a kalandvágy, lebénít az új lehetőségek távlata.

Ha jó ajtót választasz, becsukódik mögötted

És persze van, hogy belépünk. Aztán vagy vissza lehet csinálni, vagy nem. Úgy tapasztaltam, az igazán komoly, a meghatározó jelentőségű ajtók azonnal becsapódnak mögöttünk. Életünk folyamán sok-sok ajtón beléptünk. Ennek köszönhetjük, hogy van történetünk, hogy vannak élményeink, hogy megtanultunk ezt-azt... hogy vagyunk valakik.

Érdemes tehát szeretettel gondolnunk mindazon kedves ajtókra, melyek felbukkanni készülődnek életünk most következő szakaszában. Figyeljük őket még éberebben, mint eddig. És készüljünk rá a szívünkben, hogy majd legyen bátorságunk belépni, ha ott a pillanat.

 Dr. Buda László

www.budalaszlo.hu