–

Gyurkó Szilvi

Na, hát, akkor ez lenne az. Olyan hat-hét évvel ezelőtt készült. Válás után, de már benne egy új kapcsolatban, ami nagyon kusza volt. Fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok én, és hogyan kellene élnem, csak abban voltam biztos, hogy változnom és változtatnom kell. Kívül-belül. Még rövid volt a hajam, de már elkezdtem sminkelni. Aztán lecseréltem a ruhatáram. Próbáltam megmutatni magam, miközben legszívesebben eltűntem volna. Nem értettem,  hogy az emberek körülöttem miért és hogyan tudnak szeretni engem, ha én sem szeretem magamat. Kemény időszak volt. Ez a kép mindig arra emlékeztet, hogy megcsináltam, volt olyan, hogy azt hittem, sosem fogok tudni elfogadással és békében élni magammal. De tessék, sikerült. Ma sem szeretem, ha fotóznak, de már képes vagyok a kamerába nézni. 

Zimre Zsuzsa

Elhízott macska az asztalon, ketchuppal és rákgyógyszerrel. Vegyes technika - 2017 #cat #homesweethome #revlimid #aldi #summernight

Ezt a képet anyu rákgyógyszerével és a macskával aznap reggel posztoltam, amikor meghalt, de ezt akkor még nem tudtam. Semmi extra fotó, a kupis asztalról készült, rajta van a ketchup, amit kért, hogy hozzunk. Nem maga miatt, Babónak, a fiamnak, azt akarta, hogy örüljön. Nagyon hétköznapi kép ez, de mégis sokat kifejez, persze elsősorban nekem. Még ott az utolsó kávé, amit vele ittam szinte minden reggel, a hülye rákgyógyszer, a macska, akit nagyon szeretett, és a hedonizmusára emlékeztető gránátalma. 

Kégl Ágnes

Három éve ilyenkor Thaiföldön jártam, sajtóúton. Rendkívül szomorú és spirituális utazás volt, mert indulás előtt egy héttel temettük el az édesapámat. Valahogy az egész úton magamba zártan élveztem azt a csodálatos látványt, a különböző templomok hűsét, életem első ázsiai kirándulását. Annak ellenére, hogy érzelmileg mélyen voltam, ez a környezet nagyon sokat segített abban, hogy elkezdjem helyére rakni az életet ebben az új formájában, amiben Apa már nincsen. Ez a kép Koh Phanganon készült egy hajnali túra után, amire egyedül mentem el a vezetővel. Csodálatos, lélekemelő élmény volt. Szinte még sötétben indultunk el, és egy kis szirten ért minket a napfelkelte.

Marossy Kriszta

A kép akkor készült, amikor körülbelül egy egyéves, mindennapos küzdelemmel, kórházazással, csalódások sorával és végül egy mellműtéttel (nem plasztikai) záródó sorozat után úgy tűnt, hogy közös munkálkodással végre rendbe hoztak az osztrák és magyar orvosok. Ami látszik, hogy tartom magam, össze akarom magam szedni, szépnek akarom magam látni és láttatni. Ami nem látszik: a jobb mellemen az állandósult kötés, alatta az állandósult, újra és újra megnyitott sebhely, és egy nagyobb műtéti vágás szépen gyógyuló helye. Fáradt voltam, de fel akartam épülni! Részben sikerült nagyon sok minden, de sajnos még lesz műtét… A szöveg nem jött be, de teljesen máshogy gondolkodom az egész ügyről, a sebekről, a miértről és a jövőről. A pólón lévő indulattal nem lehet ezt elintézni. Nem is találom azóta…

Szentesi Éva

A fotó a kemoterápiám alatt készült. Egy magazinfotózás werkfelvétele, ahol irtó vicces volt a sminkmester, és végigvigyorogtam az egészet. A fejemen paróka van, és nincs rajtam szemüveg sem, szóval az orrom hegyéig láttam kábé. De azért jól néztem ki. Hahaha. 

Csepelyi Adrienn

Idén februárban wellnessezni voltunk, egy nagyon nehéz időszakot próbáltam lezárni. Karikásak a szemeim, amelyek ráadásul felemásak, és kicsit kancsal is vagyok. A hajamat soha életemben nem hordtam így, felfogva, csak a gyógyvíz annyira kezelhetetlenné tette, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Smink nyilván nincs rajtam, a téli napsütés előcsalogatta a szeplőimet. Belenéztem a tükörbe, és annyira új volt az arc, amit láttam, hogy lefotóztam magam. Ez én vagyok, az új, megújult én. De közben a régi is. Csak merem így viselni a hajam, például, és nem zavar, hogy kancsal vagyok. Őszintén megdöbbentett, milyen sok lájk érkezett a fotóra Instán.

Pásztory Dóri

Ezért a képért 10kmt tekertem 35 fokban a rohadt nehéz Bubival. Még gondolkodom, hogy megérte-e. || I've ridden on a heavy community bike for 10 km in 35°C for this picture. Am I crazy? #fellinikulturbisztro #hungary #danube #dunapart #nyaralok #turistakbarhol #chill

Ez a kép tavaly augusztusban készült, amikor is egy kiadós Pozsonyi úti reggeli után kitaláltuk a barátnőmmel, hogy menjünk ki sörözni a Fellinire… csak az életérzés kedvéért. És ha már ott a Jászai, akkor kapjunk fel egy bérelhető bringát, és tekerjünk ki azzal. Ez a művelet pontosan negyven percünkbe került. Egyikünk sem használta még korábban ezt a lehetőséget, és valamit nagyon félreértettünk. Mire hozzájutottunk a drótparipánkhoz, már majdnem dél lett, és negyven fok. A tekerés harmadik percében jöttem rá, hogy ez az út nem úgy fog kinézni, ahogy elképzeltem: kacagó lányok haját borzolja a nyári szellő, miközben suhannak a Duna-parton. A bringa kábé ezer kilósnak érződött, az ülés kemény volt, és sisak, sapka, kalap és árnyék nélkül telibe kaptuk a perzselő kánikulát. Negyvenöt perc alatt értünk ki, vöröslő, lüktető fejjel, csatakosra izzadva. Levonszoltuk a dögöket a partra, beleájultam a székbe, és nagyjából egy kortyra ledöntöttem a fél liter meggyes sört, nem gondolva arra, hogy vissza is kell jutnunk valahogy. A kép elkészülte után két perccel feltűnt Kriszta és Bandi, akik épp a Helló, Tesó!-hoz forgattak, ami akkor még titok volt.

Gyárfás Dorka

A kép az elmúlt évem legszarabb napján készült, csak pont egy WMN-es videó felvételére esett, így egy sminkes kifestette az arcom, és ott volt Anna a profi kamerájával, hogy még egy portrét is készítsen. Nem tudom felidézni, mitől volt épp ez a mélypont, mert az egész évem ámokfutással telt, de bizonyos napokon mintha még élesebben tudatában lettem volna, hogy minden összeomlott, és azokon a napokon a puszta létezés, a feladataim ellátása is óriási erőfeszítésbe került. Mivel évekig (vagy jaj, majdnem évtizedekig) dolgoztam tévében, így egy dolgot megtanultam: a kamerának nem lehet hazudni. Nem érdemes próbálkozni, csak rosszul jöhet ki belőle az ember. Szóval beleálltam, és azt reméltem, amúgy is így leszek túl rajta a leghamarabb: ha hagyom magam leteperni a fájdalomtól. Emlékszem, az a mondat hagyta el a számat a beszélgetésben, hogy „egy roncs vagyok”. Ezt a címet adnám a képnek is. Ennek ellenére a mai napig megkapom távolabbi ismerősöktől, hogy nem látszott rajtam semmi.

Kormos Anett

Nos… rólam a kötelezőkön kívül viszonylag kevés fotó készül, mert nem bírom, ha fényképeznek. Így a privát céllal készült fotók többsége rólam sunyiban, a tudtom nélkül készült, és csakis a véletlennek köszönhető, hogy ezeken vagy éppen iszom, vagy megpróbálom kiheverni, hogy ittam. Vagyis… khm… vissza mindent. Egy nő nem issza magát méltatlanra soha, nem hányik úgy, hogy az orrán is jönnek ki a ropidarabok, és mindenképpen úgy viselkedik, ahogy illik. Ez a fotó sem azt bizonyítja, hogy próbálom újra felfedezni a vízszintest és az egyenes járást… vagyis a járást, hanem, hogy… imádom közelebbről is megnézni a dolgokat, elvégre… szemlélődő alkat vagyok. És a negyven fokban, a tengerparton fontos a fényvédelem… Mások a naptejben, én a kapucniban hiszek.

Both Gabi

Darabokra tört élettel, három gyerekkel, frissen válva, negyvenkét évesen, munka nélkül, és anélkül, hogy tudtam volna, mi lesz velem/velünk. Aztán kiderült, hogy épp ez volt az a fotó, amire a mostani pasim azt mondta: „tyűha”. Azóta is együtt vagyunk. Van munka, van élet, van szerelem. Ennyi.

Tóth Flóra

A képen két cuki gyereket láttok valami szép helyen, csodás napsütésben, ahogy éppen elmélyülten falatoznak. Nyaraláskor készült Barcelonában, a Castell de Montjuïc tetején, ahova egy kabinos felvonóval lehet feljutni (Telefèric). Aznap késve indultunk el a Barcelona melletti szállásunkról, a gyerekek már a kocsiban nyafogtak (általában szeretnek autókázni). Alig találtunk parkolóhelyet, a komplett étel-ital pakkot és az egyik gyermek sapkáját a szállodában hagytuk, tűző tavaszi napsütés volt, hosszan kellett sorban állni a felvonónál, a lányokat nem igazán érdekelte a csodás kilátás, ezért a harmincperces felvonózás alatt egy üvegkalitkában szórakoztattuk őket… és ekkor még nem tudtuk, hogy a várba két-három emeletnyi lépcső vezet fel, büfé pedig nincs. Kissé elfáradtunk, mire felértünk, plusz ebédidő lett, a gyerekek azt ebédelték, amit az automatában lehetett kapni (ropit és csokit), mi meg leginkább semmit. Na, így készül egy bájos kisgyerekes fotó egy szép helyen.

DTK

Ezt a képet a YouTube-ról fotóztam ki. Egy kedves ismeretlen ugyanis kiposztolta az elköszönésemet a 2011. március 11-i esti Híradó végén. Ez volt életem utolsó híradós elköszönése – és noha nem szeretem azt mondani, hogy soha, mégis ki merem jelenteni: soha többé nem fogok híradót vezetni Magyarországon (mondjuk, szerintem a világon máshol sem, de ez így jobban hangzott). És hogy mi volt a profi külső, a lágyra ondolált haj és a nyakig gombolt fehér blúz mögött? Egyrészt szomorúság, másrészt büszkeség, harmadrészt fáradtság, csalódottság, és mindemellett rengeteg kérdés, hogy mi lesz velem ezután? Azt ugyanis tudtam, hogy onnan el akarok jönni, mert vállalhatatlan. De azt nem, hogy hová tartok. Ma, pontosan nyolc évvel később, szerencsére már vannak válaszaim ezekre a kérdésekre. Ja, és a legfontosabb: az asztal alatt kényelmes, zöld zsebes nadrágot és tornacipőt viseltem. De ez még mindig jobb, mint Kudlik Juli hideg vizes lavórja a bemondópult alatt, ahol az izzasztóan meleg stúdióban a lábát áztatta, miközben a kötése a gombolyagokkal, kötőtűkkel, stb. ott pihent az ölében. Állítólag.