–

Zsuzsinak valószínűleg van egy titkos küldetése, hogy ne nézzek amerikai sorozatokat, mert amikor belekezdek egybe, akkor általában mellém ül, és keresetlen egyszerűséggel közli, hogy terhes. Oké, ez eddig csak kétszer fordult elő, de az már-már tendencia. Ha egy különösen perverz egyenletben megszorzom a hollywoodi forgatókönyvírók szorgalmát Zsuzsi gyermekvállalási hajlandóságával, és elosztom a bizonytalan sikerrel alkalmazott fogamzásgátlással, akkor a végeredmény az lesz, hogy én annyi CSOK-ot vehetek fel, ami államcsődöt okoz, viszont sohasem tudom meg, mi lett az Agymenők vége.

Így volt ez most is, pontosabban tavaly év elején, amikor a Valami Amerika 3 megtekintése után a moziból hazatérve bekapcsoltam a tévét, és közben kedélyesen megemlítettem Zsuzsinak, hogy szeretnék egy olyan szép kisbabát, mint amilyet a filmben láttam. Erre odafordult, és vigyorogva bejelentette: „Az jó, mert lesz egy olyanunk.”

Ekkor derült ki, hogy az ember két percet simán kibír levegővétel nélkül, ha egy kósza sokk lestoppolja az idegrendszerét.

Szerettünk volna második gyereket. Vázlatokat készítettünk, néha gyakoroltuk a gyártási folyamatot – de, mondjuk, megszületnie akkor kellett volna, amikor Tomika már tartósan leszokott az anyatejről (nyáron az Anonim Anyatejfüggők még visszaküldték volna rehabra), és pályakezdő óvodás, nem pedig beszoptatós, izé, beszoktatós a bölcsődében. De hát, ember tervez, isten végez, és nagyon jól van ez így. Még akkor is, ha az elmúlt szűk fél év többször ledarált és kihányt bennünket, mint egy júliusi budapesti éjszaka a brit bulituristát.

Jelentem, mégis egyben vagyunk, túléltük a földrengést. Pedig nem volt kicsi! Életünk kőzetlemezei úgy egymásra csúsztak, hogy voltak hetek, amikor már nemcsak a humorérzékünk és a türelmünk, hanem a józan eszünk elvesztése volt a tét.

Anna ugyanis majdnem három héttel korábban érkezett a tervezettnél. Október közepén, úgynevezett programozott császármetszéssel kellett volna megszületnie, ami olyan típusú beavatkozás, mint Julius Ceasar meggyilkolása: pengével csinálják, és a leginkább érintetten kívül mindenki más előre tudja az időpontot. A kislányunk azonban úgy gondolta, hogy a nyakára tekeredett köldökzsinór előnytelenül lerövidítené a majdani önéletrajzát, ezért szeptember 28-án kidörömbölt a szabadulószobából, hogy nincs kedve tovább játszani. Így hát egy kies péntek éjszaka az alvó Tomikát a sebtiben odarángatott nagymama gondjaira bíztuk, mi pedig elautóztunk abba a számomra még mindig feldolgozhatatlanul távoli kórházba, ahol Zsuzsi szülni szokott – tudniillik, ott ügyel a kedvenc nőgyógyásza.

A szülés megint remek móka volt! Most nem azért, mert egész éjszaka vajúdtunk (igen, többes számban szoktunk), ugyanis Annát az ilyenkor kötelező műszeres vegzálások után úgy kikapták, mint neveletlen foxi a dobozba rakott IKEAs papucsot, hanem azért, mert ingyen járt hozzá folklórműsor. Történt ugyanis, hogy miközben én az izgalmasan antik hatású „császárműtő” felirat előtt álldogálva vártam, hogy végre sírhassak, mert a kislányom is sír, érkezett egy leendő szülői pár – most figyelj – motorral.

Mindketten tetőtől talpig vaslovas bőrszerkóban voltak.

A szülni vágyó csaj úgy nézett ki, mint aki a saját bukósisakját a kezében, a pasijáét pedig a kabátja alatt hozta be.

Akkor hasa volt, hogy az fél perccel hamarabb jutott át a tolóajtón, mint ő. Ennek ellenére szépen leültek, és illedelmesen megvárták, amíg szólítják őket, majd a szülésznő kérdésére nyugodtan közölték, hogy a csajnak kétperces fájásai vannak. Vagy inkább egypercesek. Na, kérem, olyan rohangálás kezdődött, hogy ha felvettem volna videóra, alákeverem Benny Hill zenéjét, és feltöltöm a YouTube-ra, azóta már csúcskategóriás influenszer lennék. Szülészorvos Zsuzsinál, gyerekorvos két emelettel lejjebb, a bébihannibál pedig ante portas. Úgy higgyétek el, ahogy mondom: a nőt felfektették az ágyra, és tőlem légvonalban öt méterre – a megérkezésük után bruttó három perccel – felsírt a babájuk. Born to be wild, baby!

Ehhez képest mi visszafogott, kispolgári eleganciával, decens stílusban szültünk. Betolták, felvágták, kivették, felsírt, felsírtam, behívtak, odaadták, megint felsírt, megint felsírtam, fotó. Én úgy nézek ki a képeken, mint egy hanyag sírásók által a temetőfalnak támasztott három napos vízi hulla, de Anna már akkor is gyönyörű volt. Apró, majdnem koraszülött, de tökéletes. A vevőszolgálat azonnal garanciát adott rá. Szerelem első látásra.

Kicsit később azonban eszembe jutott, hogy van még egy gyerekünk, akihez haza kellene menni, mert nyilván értetlenkedik, hogy hová tűntek a kirendelt védői. A következő három nap, számomra ingajárat volt a pokol és a mennyország között. Egyedül maradtam Tomikával, aki alapjáraton pöfögve is turbófokozaton tép, éppen csak leszokott az anyatejről, még csak kokettált a bölcsis életformával, nekem pedig pótolnom kellett a pótolhatatlant: az anyját.

A bölcs hozzáállás azonban mindent megoldott. Félreértés ne essék: nem én voltam bölcs.

Én fáradt voltam, ideges, türelmetlen és béna. Tomika viszont hetvenkét órán át egyszer sem hozta szóba az anyját, és evett, ivott, aludt, mint a kis angyal. Tudta, de legalábbis érezte, hogy ez most olyan, mint a népmesékben, ahol három nap egy esztendő. Én egyévnyit öregedtem, de neki – és a mamának – köszönhetően mindent megoldottam, őt és a háztartást is elláttam, a kórházba is bejutottam. Dührohamot is csak egyszer kaptam, amikor a kisebbik babakocsit még Zsuzsi telefonos segítségével sem tudtam kinyitni. Elismerem, hogy az ipari méretű hiszti volt, Naomi Campbell hozzám képest Dzsepcun Dzsampal Ngagvang Loszang Jese Tendzin Gyaco (ez a dalai láma neve, jó nagy személyi igazolványok lehetnek Indiában), szégyellem is, de hát az én idegrendszeremnek is ki kell sülnie valamikor, és ez kiváló ürügy volt rá.

Persze, akkor még nem tudtam, hogy a neheze, a testvérféltékenység csak utána következik.

Tomika imádja Annát. Soha nem bántotta szándékosan, ami örvendetes tény, főleg, ha figyelembe veszem, hogy az egyik ismerősöm hasonló korú gyereke két párnát és egy széket rakott rá a kistesójára, amikor a szüleik óvatlanul félrefordultak. Nem kérte, hogy vigyük vissza vagy dobjuk a kukába. Rajong érte, óvja, és Anna is úgy néz rá, mint egy alacsony, maszatos, hangos, de mindenképpen követendő félistenre. Tomika bennünket büntetett meg a házhoz hozott konkurenciáért: néha indokolatlanul belénk rúgott, hisztifesztiválokat rendezett, bojkottálta az anyját, szóval rajtunk vezette le a feszkót. Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbikat úgy hívják az okosok, hogy pavor nocturnus.

Ez úgy hangzik, mint a spanyol inkvizíció valamelyik speciális kínzási módja, és igazából nem járunk messze az igazságtól, mert magyar megfelelője, az éjszakai felriadás nem adja vissza a nyers, nettó téboly azon fokát, amit ez a jelenség képvisel. Tomika az éjszaka közepén felsikolt, mint egy álmában maszáj lándzsával szíven szúrt antilopgida, utána pedig öt, de inkább tíz percig csukott szemmel – anélkül, hogy felébredne, vagy másnap emlékezne rá – torkaszakadtából ordít, miközben vadul dobálja magát.

Ha nem tudod, hogy mit látsz – szerencsére mi tudtuk, mert olvastunk erről –, akkor az a minimum, hogy először megőrülsz, utána kihívod a mentőket, végül pedig viszed a pszichiátriára.

Őt is, magadat is. Soha ilyen ijesztő élményben még nem volt részem, és éppen ezért hihetetlen – pedig igaz, három pszichológussal is beszéltem róla –, hogy a testvérféltékenységgel magyarázható, teljesen ártalmatlan, semmilyen kezelést nem igénylő, magától elmúló állapotról van szó, amit egyszerűen csak túl kell élni. A „pávoros” gyereket nem szabad felébreszteni, pláne nem szabad leszidni vagy megbüntetni, hiszen nem lát, nem hall téged. Pedig néha még a szeme is nyitva van, amitől végképp egy alacsony költségvetésű horrorfilmben érzed magad. Annyi a dolgod, hogy megöleled, és vigyázol, hogy ne verje szét a fejét az ágytámlán. Utána pedig, ha elmúlt, és minden előzetes értesítés nélkül visszaaludt, iszol egy jägert. Pokoli szar, de nem tart örökké. Nálunk négy hónapja vendégeskedik, de már nem minden éjszaka, sőt nem minden héten. Jövünk ki az alagútból.

Muszáj is, mert ahogyan a címben is írtam: egy gyerek még gyerek, de két gyerek már invázió. Amíg csak Tomikáról kellett gondoskodnunk, elképzelni sem tudtuk, hogy mikor lesz időnk egy másikra, hiszen a kisfiam harci gáz: minden rendelkezésére álló teret kitölt, és muszáj vele foglalkoznod, ha túl akarod élni. És ez a kulcsszó: a túlélés.

Mi ezt az első időszakot nem jól akarjuk csinálni, hanem túl akarjuk élni. És azt hiszem, éppen ezért érezzük, hogy egész jól csináljuk. Dacára annak, hogy az évszakok hetenkénti váltakozása miatt hónapok óta mind a négyen permanens felső légúti fertőzésben szenvedünk, és csapágyasra járattuk az orrszívókat. Dacára annak, hogy Tomika még csak most barátkozik a bilivel, pedig már két és fél éves, és amikor bepelenkázom (ha egyáltalán utolérem), akkor mindig eltöprengek, hogy honnan jön ki belőle annyi, mint egy igás lóból, ha csak annyit eszik, mint egy nádi poszáta. Dacára annak, hogy egy barlangi trollt könnyebb lenne megtanítani hexameterben verselni, mint a fiamat reggel felöltöztetni.

És dacára annak, hogy jó néhányszor minden erőmre szükségem volt, hogy a közös hangot üssem meg a fiammal, és ne a fiamat.

Tomika ugyanis még mindig eleven robbanóanyag, de azért értékeli az erőfeszítéseinket: beilleszkedett a bölcsibe, egyre jobban tűri, ha az anyukája Anna szoptatása közben játszik vele vagy mesél neki, viszonylag kevés alkalommal szemétkedik azzal, hogy szándékosan felkiabálja az alvó húgát, ellenben baromi jó dumákat tol („Apa, te nem fürdethetsz meg, nincs hozzá eszközöd! Apa, ne menj a parlamentbe, ott katona bácsik vannak!”). Zsuzsi fáradtabb, de erősebb és gondoskodóbb, mint valaha. Én apabarát műszakba kértem magam a munkahelyemen, és továbbra is vállalom a házimunka nagyját. Anna pedig három hónap alatt soványka koraszülöttből hurkás Malackává hízott, és bár szereti cipeltetni magát, de alszik, mint a tej és szelíd, mint a galamb. Már most látszik: ő lesz a rózsa, akiről a bátyja kis hercegként egész életében gondoskodni fog. „Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. (...) Mert ő az én rózsám.”

Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy: család.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció