Az a kivételes helyzet állt elő, hogy a gyerekek nélkül, kettesben lehettünk a férjemmel

Abba bele se megyek, hogy mennyire vagyok képes kikapcsolódni (valahol a semennyire és a kicsit között lehet a helyem a spektrumon). Szombaton még csak halványan szorongtam a hétfő miatt, de vasárnap már gyakorlatilag reggeltől éreztem egy gombócot a torkomban. Ahogy telt a nap, úgy közeledett a hétfő, és a teendőim végtelen hosszúnak tűnő listája, csupa kipipálandó, üres rubrikával. 

Tartottam magam, sorozat- és filmnézőmaratonba fogtunk, ami jó volt. Egy ideig működött az elterelés. De aztán ímmel-ámmal feküdtem le aludni, mert sejtettem, hogy megint az lesz, ami szokott lenni. És tényleg: magamhoz tértem már hajnalban. 

Ha a kattogás egyszer elindul…

Minden azzal kezdődött, hogy melegem volt. Aztán érezni kezdtem, hogy kicsit elfeküdtem a nyakam. Erről eszembe jutott, ne kérdezzétek, milyen logikai ugrással, hogy ne felejtsek el vízálló ragtapaszt venni a friss tetoválásaimra, ugyanis ma utazom a gyerekek után vidékre, és a strand is szerepel nagyszabású terveik között. Jaj, de ha nem leszek itthon, akkor ki fogja beengedni a kazánszerelőt szerdán? Fel kell hívnom, hogy másik időpontot keressünk. Ó, és a közös képviselőnek is telefonálnom kell a saját lakásunk miatt, hogy a vízvezeték-szerelő az eddigieknél alaposabban nézze át, mi a fenéért ázik be alattunk a garázs időről időre.

Aztán jöttek a nem megválaszolt üzenetek, amelyek ott sorakoznak a fiókomban, a Messengeren, rém kellemetlen, hány ember várja, hogy válaszoljak az üzenetére, én meg nemhogy napokat, de heteket, sőt hónapokat is képes vagyok csúszni a válasszal. Nem vagyok egy time management zsonglőr, de persze félálomban ezt is megkísérlem orvosolni, nyilván sikertelenül. 

És mindeközben azt is tudom, hogy legkevésbé ezek a tennivalók szorongatnak, hanem egy megoldatlan probléma lebeg felettem, viszket a bőröm alatt, ami minden mást sötétebbre színez, mert annyi energiát szív el, hogy a kisebb gondokat is nagyobbnak látom. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindeközben (erőszakkal) csukva tartom a szemem. Még nem keltem fel, ez még nem a hétfő, még alszom, csak ilyen idióta álmom van. Aludnom kéne, hát nincsenek itt a gyerekek, nehogy már a hülye elintéznivalók verjenek fel hajnalok hajnalán! Próbálok visszaaludni, de amint az agyam elcsendesedne egy témában, máris bedob egy másikat, amivel piszákálhat. Nem hagy békén, én pedig gyenge vagyok, hogy küzdjek ellene. Pár percekre visszaalszom, de aztán feladom a küzdelmet. 

Bravúros teljesítmény már azelőtt szétforgatni magam, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna a napot, ugye? Tényleg csak gratulálni tudok magamnak. 

Feladom

Felkelek, felnyitom a laptopot (ez is nagyon okos, éhgyomorra). Megveszem a vonatjegyem, hogy ezen már ne kelljen aggódnom, persze ez se megy olyan egyszerűen, mert módosult a menetrend, nőtt a vonatút ideje, ezen is jobban tönkremegyek a szükségesnél, de minek?! Összecsomagolom a cuccaimat, bepakolom a táskámat, felöltözöm.

Közben felkel a férjem, és legnagyobb felháborodásomra azt mondja, hogy totálisan fölöslegesen idegesítem magam olyan dolgokkal hajnalban, amiket ott és akkor úgysem tudok megoldani. Kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor az embert majd szétveti az ideg, fürdik az önsajnálatban, erre jön valaki, és közli, hogy ez vagy az a probléma simán orvosolható, ebben meg abban szívesen segít, ezek nem megmászhatatlan hegyek, nem érnek annyit, hogy ennyire beforduljak. Még konstruktív javaslata is van, hogy állítsak fel sorrendet a megoldandó tételek között és mindig az aktuális első helyezettel foglalkozzam. 

A lényeg, hogy ne egy nagy pánikmassza legyen a fejemben.

Tudom. TUDOM, hogy igaza van.

Miért mégis gyomorgörccsel léptem ki a lakásból? 

Olyannyira nem sikerült lenyugodnom, hogy a szerkesztőségbe érve többen rákérdeztek, mi a baj, és ekkor már nem tudtam mit tenni, kiszakadt belőlem a sírás, ami hajnal óta kerülgetett.

Mondom, tisztában vagyok azzal, hogy nem a kazánszerelő miatt borultam ki ennyire, de a sok apró-cseprő intézendő feladat testesítette meg azt a problémát, amit sajnos nem tudok egy telefonhívással, vagy egy befizetett csekkel elintézni. A nagy egész szempontjából mindegy is, mi az a probléma (és kérlek benneteket, nézzétek el nekem, hogy most nem osztom meg veletek, családi ügy ez, egyelőre nem tartunk ott, hogy meséljek róla), inkább a jelenségre szeretnék rámutatni: 

a kikapcsolásra való képtelenség, a szorongás mögött általában jóval több van, mint a minket ébren, feszültségben tartó konkrét feladatok. 

A szerkesztőségbe érve sikerült ezt felfognom és azt is, hogy ahogyan eddig, most is megoldunk majd mindent valahogy. Volt már, hogy régen a pocsék munkahelyem miatt ébredtem minden reggel légszomjjal, és tessék, most olyan helyen dolgozom, ahol hiába próbáltam mosollyal álcázni nyűgömet, átláttak rajtam, és mellém ültek, és megkérdezték, hogy vagyok.

Ilyen emberek vesznek körül, szóval minden fasza lesz, ahogy eddig is. Csak magamat nem kellene szívatnom tök fölöslegesen. 

A megoldásom: a csinálás 

Nem szeretnék tanácsokat osztogatni a témában, fura is lenne mindezek után, de amit megtanultam már a klímaszorongás kapcsán, az itt is érvényes.

Ha valamitől szorongok, egy dolog segít: ha cselekszem. Nem kell azonnal és teljeskörűen megoldani a problémát, de tennem kell valamit, ha csak egy apró lépést is.

Addig is, ameddig a nagyobb, komplikáltabb, igazán szorongató problémára a megoldást keressük (közös erővel, összefogással a környezetemben), a kontrollálható feladatokkal elkezdtem haladni.

És tudjátok, mi a vicces?

Hogy a listámon szereplő konkrét teendők nagy részét letudtam nagyjából tíz perc alatt. Ehhez képest két órán át forgolódtam miattuk, aminek semmi haszna nem volt, és mindössze annyit értem el vele, hogy kialvatlanul és pánik közeli állapotban kezdtem el a napot.

Értelme nem volt semmi, az biztos. 

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdona