–

A közös pont

Az egész téma Cameron Diaz néhány nappal ezelőtti nyilatkozata kapcsán jutott eszembe: a színésznő arról beszélt a Parade magazinnak, hogy mekkora baromság, ha valaki fiatalabbnak hazudja magát. Szerinte sokkal több értelme van öregíteni magunkat, mert úgy legalább azt a reakciót kapjuk, hogy „simán letagadhatnál hat-hét évet!” (kivéve persze, ha tényleg hat-hét évvel idősebbnek látszunk, de ez már egy másik kérdés). Ha viszont kevesebbet mondunk, elküldenek minket egy kiadósat aludni, vagy egyenesen a plasztikai sebészetre.

Nagyon csípem Cameron Diazt az ehhez hasonló nyilatkozatokért, meg az összes olyan megszólalásáért – volt egy pár -, amikor kikérte magának a megkövesedett női sztereotípiákat és szerepfelfogásokat. Persze mondhatjuk, hogy neki könnyű, mert személyi edző, meg diéta, meg Photoshop, ami igaz, de akkor is:  végre valaki, aki nem folyton azzal kerül címlapra, hogy „még harmincötnek se látszik a negyvenhárom éves színésznő”, hanem azzal, hogy poénra veszi ezt az egészet öregedés témát. Egy keserédes poénra, amiben benne van minden nő szorongása a korral kapcsolatban, legyen szó hollywoodi sztárról vagy kelet-európai családanyáról. Mert különböző okból, de mindenkinek állati érzékeny pontja az életkora.

Életeken át

Tudom, ez a vesszőparipám, de sajnos alapvető hiba, hogy így szocializálódunk:

a kapitalizmusban a fiatalok piaci értéke magasabban veri az idősebbekét

(ahogy Szentesi Évi idevonatkozó cikkéből is kiderül). Úgy tűnhet, mintha a nőkre hegyezném ki a dolgot, de így vannak ezzel a férfiak is: pár napja beszéltünk róla egy barátnőmmel, micsoda iszonyú szorongást kelthet a pasikban, hogy eredendően családfenntartásra vannak programozva, és bár minket, nőket is sokban meghatároz a korunk, egy harminc körüli férfinak az elvárás szerint konkrétan azon kell kattognia, hogyan fog eltartani másokat évtizedeken keresztül, egy olyan társadalomban, ahol lassan már a napi megélhetés sem biztosított.

De visszatérve a nőkre, eltöprengtem: miért olyan nehéz ez? Ha valakinek van egy kis esze, tudja, milyen felszínes dolog az életkoron rugózni, mert talán feszesebbek vagyunk huszonévesen, ám harmincas-negyvenes-ötvenesként (és feljebb) már olyasmiknek vagyunk a birtokában – az élet minden területén -, amiktől elképesztően izgalmas, változatos és gazdag mellettünk az élet. Igen, tudjuk. De akkor miért fog el a sóvárgás, ha meglátom valahol a huszonkét éves Palvin Barbi babaarcát?

Ott van a világ a kezében

A kérdésben már benne rejlik a válasz: nyilván a lehetőségei miatt, és nem az álomgyári karrierre gondolok.

Ha az ember őszinte magához, beismeri, hogy az élet, amit él, döntések és választások eredménye, olyan döntéseké és választásoké, amik máshogy is eshettek volna.

Oké, a „mi volna, ha” nem vezet sehová, de tegye fel a kezét, aki még sose agyalt ezen! Aki még sose gondolt rá, milyen élete lett volna, ha hátizsákkal vág neki a világnak, vagy kolostorba vonul, vagy éppen bárénekesnő lesz Berlinben. A tizen- és huszonévesekben én személy szerint (akkor is leírom, ha csúnya szó) ezt irigylem: hiába tudom, hogy nekik is csak egy életük lesz és az ő döntéseik is egy irányba mutatnak majd végül, az a pillanat, amikor még minden lehetségesnek látszik, mámorító. És ezt nem valami fals nosztalgiából vagy keserűségből mondom, hiszen íróként nagyon is a helyemen vagyok, hanem talán pont azért, mert történetek meséléséből élek, és a történetek annyifélék lehetnek, mint égen a csillag. Ezért szorul össze néha a szívem, amiért nem állíthatom meg az időt: mert még annyi mindenki szeretnék lenni…

Szóval nem a ránctalan arcra vágyom, hanem egy olyan világra, ahol se nő, se férfi elé nem gördít semmilyen akadályt, hogy milyen évszám szerepel a személyijében. Ahol egy pillanatig se kell kevesebbnek éreznem magam bárkinél, mert úgy hoztam meg a döntéseimet, ahogy.

Ahol az alapállás az, hogy mindenki maga tudja, mi a legjobb neki: mondhatja magát idősebbnek vagy fiatalabbnak, de leginkább nem mondja magát semminek, és egy évben egyszer jut eszébe ez az egész kérdés, a születésnapján.

Kiskoromban volt egy meséskönyvem, A sehány éves kislány – ilyen szeretnék lenni, nem az éveim, hanem az élményeim által: sehány éves, kortalan.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Rossz tanár (Columbia Pictures, 2011)