–

Kezdjük a klasszikus malőrrel: amikor a fa önálló életre kel a lakásban. Fiala Borcsának ez épp egy nehéz időszakban jutott:

„Az egyik legkedvesebb karácsonyi emlékem az, amikor kislánykoromban a karácsonyfa beledőlt az ebédbe. Szegény anyám elvált nőként egyedül nevelt minket a húgommal, nagyon igyekezett, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Szép ruha, zöld fenyő, estére nagymamáék áthívva, ajándékok… Ebédre pedig egy gyors gombapaprikást ütött össze, amit akkor utáltam (ma már imádok), ráadásul nem nokedlivel, amivel még csak-csak lecsúszott volna, hanem rizzsel. Éreztük a húgommal, hogy nincs igazság a földön! Ott ültünk duzzogva a nappaliban, a feldíszített fa mellett (a konyha addigra már az ünnepi előkészületekben úszott), maszatoltuk az ételt jobbra-balra a tányéron, hátha úgy gyorsabban elkopik, és nem kell megenni.

És akkor egyszer csak a fa, amit anyukám életében először állított fel egymaga, megszánt minket, és úgy, ahogy volt, mint egy zsák krumpli, eldőlt. Bele egyenesen a gombapaprikásba!

Azt hiszem, több ajándék nekünk már nem is kellett aznap. (Most, hogy ezt ilyen vígan leírtam, egyrészt belegondoltam, hogy szegény anyám… és hogy valószínűleg mégsem teljesen igazságtalanul kaptam én ezt a két finnyás kamaszt a sorstól.)”

Gyárfás Dorka

„Én meg abba gondoltam bele, hogy elvált nőként az én anyukám első „saját” karácsonya sem lehetett fáklyásmenet, mert bizony mi is a húgommal finnyás kamaszok voltunk. Bár nálunk nem dőlt ki a fa, de mi is csak évekkel később vallottuk be, hogy utáljuk a pontyot, amit olyankor sütött… Viszont sajnos voltam olyan kegyetlen, hogy azt már ott, az ünnep pillanatában a szemébe vágtam, hogy nem tetszik az ajándék, amit kaptam (egy különleges levélpapír készlet, és hozzá tartozó napló), és emlékszem, szegény anyukám még csak nem is nagyon védekezett, megadóan tűrte, hogy nem sikerült boldoggá tennie – ami pedig az akkori önző lényem szerint kötelessége lett volna. Egész életemben kísért a bűntudat azért, ahogy akkor viselkedtem, pedig már többször bocsánatot kértem miatta.”

Na de az ajándékozás másnál sem mindig sikerült a legjobban. Kurucz Adri például túl magas labdát adott a rokonoknak:

„2003 októberében kezdtünk el randevúzni a Robival, a férjemmel, és az első találkozásunkkor egy nagyon rossz mákos gubát ettünk egy kávézóban. Mondtam, hogy »Na, majd én csinálok neked jobbat.« Ez elég nagyképű kijelentés volt részemről, lévén nulla rutinom volt a konyhában. De kerestem egy receptet, és nekiálltam egy szombat délután a gubának. Már a sütőben sült össze a cucc, tök jó illata volt, vártam a pasit, és amikor belépett az ajtón, villámcsapásként ért a felismerés, hogy a mákot szokták darálni, legalábbis anyám mintha szokta volna. Robi – mivel még az udvarlási szakaszban voltunk –, gondolom, már a gesztustól, illetve a szándéktól megilletődött, és nekiugrott a gubának a darálatlanság ellenére. Csikorgott a foga alatt, erre emlékszem.

Két hónappal később karácsonyra három darab mákdarálót kaptam különféle rokonoktól. Az egyiket a mai napig használom, a többit elajándékoztam.”

Marossy Kriszta szerint ez is csak azt bizonyítja, hogy az ajándékozást el kellene felejteni legalábbis a távoli rokonokkal.

„Nekem a legkínosabb az egész ünnepben, hogy mindenki kötelezőnek érzi, hogy távoli rokonként, a másikat nem igazán ismerőként valami kis ajándékot kitaláljon a másiknak és – lássuk be – igen kevésszer üt be valami igazi meglepetés. Megjátszott örömök sorozatává válik így a karácsonyeste. Nézni is kínos mások vergődését, ilyenkor van legtöbbször szekunder szégyenérzetem… Azaz csak volt, mert úgy tíz éve önhatalmúlag betiltottam a felnőttek megajándékozását, kivéve a szoros kapcsolatban álló emberekkel. Kár, hogy azóta a gyerekek is felnőttek, úgyhogy kezdődik náluk is a »mi a fenének örülne?«-kör és a béna ajándékok. Pedig mániákus ajándékozó vagyok, igaz, leginkább nem alkalomra, hanem csak ad hoc…

Én a hangulatra koncentrálnék inkább!”

Ha az olyan könnyű volna… Csakhogy a hangulat általában már ott elromlik, hogy a háziasszony vállán túl sok teher nyugszik, emiatt már reggel elkezd veszekedni… Ahogy Tóth Flóráéknál, például:

„A gyerekkori karácsonyainkból a legélénkebb emlékem a veszekedés. A szüleim később el is váltak (aminek ráadásul többször is nekifutottak), és minden ilyen helyzetben kiderült, hogy nem igazán tudják segíteni, csak stresszelni egymást. Mire leültünk az ünnepi asztalhoz, általában egy kör kiabálás már megvolt, és meglehetősen fagyos volt a hangulat. Közben anyukám csodás szakácsnő volt, így a legfinomabb falatokat ettük kissé nyomott hangulatban.

Aztán valahogy az étel helyre tette a dolgokat, és az ajándékozásra már megjött az ünnepi hangulat.

De azt mindenképpen megtanultam ezekből az ünnepekből, hogy inkább legyen rendetlenség vagy nem annyira csodás menü, mint elvben tökéletes karácsony, feszültséggel telve. Na, jó, a csodás menüs részt még tanulom.”

A csodás menü egyébként annyira relatív, hogy Pásztory Dórinak meg erről van egy sztorija: 

„A férjem, Márton december 26-án találkozott először anyukámmal, amikor két hét együtt járás után szerelemtől fűtve kiloholt hozzám Szigetszentmiklósra, vállalva a bemutatkozás kockázatát. Nagyon igyekezett jó benyomást kelteni, úgyhogy végigette mind az ötféle karácsonyi sütit (diós és mákos bejgli, hókifli, gesztenyés tekercs, zserbó), majd egy évvel később, amikor már a kezemet is megkérte, be merte vallani, hogy utálja a diót, a mákot és a gesztenyét. Ez azóta is súrlódási pont anyukám és közte.

Nekem meg pár évvel később volt egy olyan karácsonyom is, amikor megettem a töltött kápit, a bejglit, kibontottam az ajándékokat, majd másnap elmentem szülni, és lett egy gyerekem!”

Flórának pedig volt egy olyan karácsonya, amikor csak majdnem lett egy gyereke, de már ez is elég volt ahhoz, hogy az ünnep egészen más legyen. 

„Minden orvos, aki csak látott, biztosra mondta, hogy megszületik a gyermek még az ünnepek előtt, így minden egyes napot úgy csináltam végig, hogy igyekeztem maximálisan előkészülni egyszerre a karácsonyra és a szülésre is. Szenteste napján még CTG-re mentünk, aztán karácsony másnapján is… és közben izgultunk, nehogy a jeles napon legyen a szülinapja. Kvázi átestünk a karácsonyon, a szilveszteren, az újév első napján, miközben mindent áthatott a várakozás. Egyébként sem volt egy vidám karácsony, de ez a »mikor történik már valami?« érzés is rányomta a bélyegét, meg persze az, hogy mindenki folyton azt kérdezte, »egyben vagytok-e még?« – amire néha késztetésem volt azt felelni, hogy »én már szétestem egy ideje«. Aztán persze egyáltalán nem úgy alakult, ahogy egy első gyerekes anyuka elképzeli a szülést, semmi rohanás nem volt. Január 4-én kórházi vizsgálaton megmondták, hogy aznap meg fog születni, és meg is született.

Így nem lett Lana karácsonyi gyerek.”

Viszont vannak, akiknek muszáj a kórházban karácsonyozni, és abban sajnos semmi szép és emelkedett nincs – még akkor sem, ha a betegnek van olyan hozzátartozója, aki igyekszik az ünnepet odavarázsolni. Ez történt Both Gabival pár évvel ezelőtt: 

„Egyszer egy nagyon idős barátnőm váratlanul kórházba került karácsony előtt egy nappal. Szenteste bementem hozzá látogatóba, hogy ne legyen egyedül. A portás nagyon kedvesen beengedett, és mindenki más is normálisan viszonyult ahhoz, hogy látogatási időn kívül vagyok ott. Az osztályos főnővér azonban minősíthetetlen stílusban hazazavart egy idő után. Azt kiabálta, hogy »zavarom a gyógyítást«. A barátnőm egyedül volt a kórteremben, senki nem nézett felé, amíg ott voltam. Hiába kérleltem a főnővért, kiveszett belőle az emberség.”

Ilyen is van, sajnos, de hogy mégse egy szomorú történettel zárjuk a nosztalgiázást, hallgassuk Tóth Dominikát, aki mindennek ellenére hisz az ünnep szépségében:  

„Nekem a kedvencem az volt, amikor édesapámmal kiválasztottuk a legszebb Nordmann-fenyőt, amit a városunkban kapni lehetett, és már nagyon vártam, hogy szenteste legyen és feldíszíthessük. Csak hát van, ugye, egy kényes pontja ennek az aktusnak, mégpedig a fenyő beillesztése a talpba. Akkoriban még egy olyan karácsonyfatalpunk volt, aminek elég kicsi lyuk tátongott a közepén. A fa nagyjából három méter magas volt, kifejezetten vastag törzzsel.

Apa körülbelül másfél órán át próbálta formára vágni a törzsét, gyönyörű is lett, de ahogy felállította, a talp összetört. Jó, akkor a talpat meghegesztette, majd újra próbálkozott. Addig-addig faragta a fát az akkor már hegesztett talpba, hogy végül a fa úgy, ahogy volt, kettétört.

Szóval lett egy pici ferde fánk, a gyönyörű Nordmann helyett, de mint mindig, ez a karácsonyunk is tökéletes volt – mindennek ellenére is.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Frank Rothe