–

A Gesztenyés-kertben álltunk a feleségemmel

Sétáltunk egyet a babával, aztán ő ment dolgára, én meg elkezdtem tolni a babakocsit a két utcával arrébb álló autó felé. Mikor kettesben maradtam a kicsivel és a gondolataimmal, tulajdonképpen csak akkor néztem körül. Kurva rohanó élet, tíz év kivételével az elmúlt harminc évben itt laktam a környéken, mégis miért nem jövök ideszinte soha gyalog? – ez volt az első gondolatom

Úristen, pedig régen mennyit voltunk itt!

Hiszen erre mentem haza az Alkotás úti suliból, aminek a helyén ma már a MOM Park áll. És ahogy a gondolatok emlékekkel ilyenkor puskaropogáshoz hasonló sorozatban pukkannak fel az emberben, a következő kép az volt, hogy kivel sétálgattam itt hazafelé. Az általános iskola utolsó két évében a legjobb barátok voltunk. Minden áldott nap együtt jöttünk át a parkon. Akkor még állt a Csörsz utcában egy kis tejbolt egy fafülkében a járdán. Mindig a kunyhó mögött álltak rekeszben a már lejárt joghurtok, és mi mindig elloptunk egy párat, mert ha jó magasra feldobtad, szinte szétrobbant földet éréskor. Remek, bár nem túl bonyolult játék volt tizenhárom évesen.

Alig tizenkilenc évesen meghalt a srác, akivel erre jártam.

Az első velem egykorú halott volt

A mai napig igazságtalannak érzem, hogy én bezzeg gyerekeket nevelek, utazom, boldog vagyok, ő meg meghalt. Aljasság. Soha semmi dolgom nem volt templomokban sem azelőtt, sem azóta. De neki valamiért gyújtok egy gyertyát a világ összes templomában, ahová turistaként bemegyek. Ennyit tudok tenni, és hogy nem felejtem el őt. És most, amikor a kisbabámat kitoltam a parkból, átment rajtam annak a kurta kis két évnek valamennyi emléke, mosolya, önfeledt rohanása, fűben gurulása, a táskák szanaszét hagyása, azok a tíz perces boldogságok, amíg nem jött a busz. Torokszorító volt ott állni a babakocsival, és szótlanul nézni azt a helyet, amihez egy olyan apró, mégis annyira fontos emlék köt, és amiről nem tudtam, hogy torkon fog ragadni, ha újra ott állok.

Pedig nyilván nem az első eset, de messze a legfájdalmasabb. Ha régóta ugyanabban a városban élsz, akkor lesznek fontos helyeid.

Amelyik helynek egyszer nagy jelentősége volt, az ott marad valahol letapadva a lelkünkben.

Pár hete mondta a nagyobbik lányom, hogy a Károlyi kertben volt a barátaival, ahol kölyökkorom nagy szerelmével jó huszonéve – kutyasétáltatásnak álcázva – csókolóztunk. Szeretem ezt a szomorkás, de finom és nosztalgikus érzést, szeretem a visszaemlékezés fájdalmába csomagolt régi képeket, amelyekben ott van egy domináns érzés azzal kapcsolatban, amit az adott helyen átéltem. Ha néha elgurulok a régi gimnázium előtt, mindig kinézek a járdára, ahol szünetben ácsorogtunk, és önfeledten hülyék voltunk. Ha az utcában vagyok, felnézek nagyanyám régi erkélyére is, de a Morrison’s előtt sem tudok úgy elmenni a Révayban, hogy ne vigyorogjak: „uramisten, milyen csodálatos volt a ’90-es évek”. Ültem már olyan üzleti tárgyaláson is, amit olyan helyre szerveztek, ahol szakítottam valakivel, és emiatt végig hülyén éreztem magam.

Mégis sajátos ízük van ezeknek a pillanatoknak.

Megvan a maga szívfacsaró romantikája annak a profán gondolatnak, hogy van múltam.

Hogy igazából végtelenül szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg típusú emlékből végeláthatatlanul hosszú listám van, mert annyi mindent csináltam már. És ha fáj, akkor is szeretem, hogy ezek szembejönnek. Megtanítanak arra, hogy értékelni tudjam, ahol tartok, a jelenlegi életemet. Ad egyfajta tartást, büszkeséget, ad egy vonalat az ember lelkében, hogy bizonyos dolgokat már láttam, átéltem, megvolt, tanultam belőle.

A családom mellett ez a másik ok, amiért szeretek ebben a városban lenni. Mert szembejönnek az emlékezetes helyek. És a rohanás közben, az időpontok feszítésében, a dögszagú dugóban és a huszadik lámpánál annyira jó érzés, amikor ránézel egy utcasarokra, egy étteremre, egy lépcsőre vagy egy megállóra, és csak átengeded magad a felismerésnek, onnantól pedig jöhet a dögszag, te mégis mosolyogni fogsz. Sokáig.

 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Manuel Breva Colmeiro,  Kat Clay