–

Jó szándékkal van kikövezve…

Kezdjük talán azzal, a világ legtermészetesebb, ösztönös igénye, hogy a szülő azt szeretné, ha gyermeke szép, okos és fejlett lenne. Ha hasznosan, boldogan, fontos és szórakoztató dolgokkal töltené az idejét. Emellett természetesen ugyanolyan prioritás, hogy képességeit fejlesszük, játszva tanuljanak, és még nagyjából negyven oldalnyi, ehhez hasonló közhelyet tudnék írni. De nem írok, mert

rohadék cinikus módon azt gondolom, hogy aki így gondolkodik, annak baromira nincs szüksége arra, hogy ezt leírják neki, aki meg nem így gondolkodik, annak akár Vekerdy Tamás, akár a Dalai Láma és Obi van Kenobi közös szerelemgyereke is írhatna akármit, annak sem volna semmi értelme.

Reneszánszember-képző

Hogy a rohanó tempójú élet, a felnőttek mindig túl kevés szabadideje, a felületes gondolkodás (vö: sima butaság) vagy a megfelelési kényszer okozza, nem tudom, de valahogy ez a szándék sokszor kisiklik.

Egyre többször hallok, látok olyan családokat, ahol egészen pici gyerekek három, négy, ötféle különórára járnak, és őszintén megmondom, nem értem ezt. Nem értem, miért kell gyötrő módon leterhelni, betáblázni kisgyerekek életét.

Úgy értem, nyilván semmi gond azzal, ha egy négyéves kislány játékos gyerekbaletten vesz részt. De hogy heti négyszer kőkemény és frankó edzésre járjon, az ki szerint hasznos? Meg mi az, hogy a gyerek kedden úszni jár, szerdán fuvolázik, csütörtökön jógázik, pénteken meg franciaórára jár, és középső csoportos?

Én volnék túl szigorú?

Én látom bele ebbe valamiféle előrehozott lóverseny képét, szülők kényszeres és megkésett önmegvalósítását? Vagy egy szociális megfelelési kényszert, amiben mindenki azt akarja mutatni, hogy ő mennyire modern, felkészült, király szülő? Én a magam részéről azt vallom, hogy az egyszerű megoldások általában a legjobbak. Nem esnék bele abba a gyakori hibába, hogy „régen minden jobb volt”, pedig könnyű lenne, hiszen

én aránylag régen voltam hároméves, és nem jártam semmiféle különórára ebben a korban, hacsak a bátyámmal verekedés, a sarazás, vagy a házban lakó szomszéd csajokkal való sikítva fogócskázás nem számítható ilyesminek.

Úgy emlékszem, nem lehetett volna boldogabb gyerekkorom. És nem érzem hiányát annak, hogy kihagytuk a tesómmal, mondjuk, a jógaórákat, pedig nem bírok lehajolni a térdemnél lejjebb.

Mérték, tartás

Ezzel együtt nyilván nem volt minden jobb régen, remek programok vannak manapság, és persze… menjen a gyerek ide-oda, csak a téboly helyett ezt is lehet mértékkel, okosan mérlegelve csinálni.

Az egyszerű megoldások általában tökéletesek. Sokat szaladgál a gyerek? Akkor toljon valami játékos tornát. Álldogál a zenegép előtt, anyuval énekelget állandóan? Menjen zenélni. De ne mindent egyszerre csináltassanak vele kényszeresen,

aztán csodálkozzanak, hogy alvászavartól figyelemhiányig felmerül minden, a mi gyerekkorunkban nem is létező „betegség” – mert gondolom, van összefüggés. További hatalmas problémának tartom, amikor szülők a saját gyermekkorukat próbálják bepótolni a kölyökkel, és ami nekik kedvenc, de kihagyott sport/hangszer/akármi, azt rákényszerítik a kicsikre. Egyáltalán nem értem például, hogy az ilyen szülők frankón miért nem saját maguk kezdenek jógázni/kosarazni/bokszolni vagy zongorázni/korongozni/nemezelni, és bármilyen hajmeresztő ötletet kipróbálni? Miért a gyereket nyomják ezekre?

Meddig ér a szülő?

A gyereknevelésnek itt van kábé egy láthatatlanul vékony határvonala, amely határozottan megosztja a szülői társadalmat, és nem a békés dilemmára gondolok, hanem arra, hogy amolyan habzó szájú hangulatban szokott felmerülni ez a téma:

melyik döntésbe és mennyire vonjuk be a gyereket? Számít-e, hogy a kicsi például akar-e zongorázni egyáltalán? Vagy hogy hasznosnak, kellemes időtöltésnek találja-e a számára kitalált sportágat? Szigorúbb szülőnek kell lennünk… vagy kompromisszumra kell törekednünk?

Jobb-e kitartani körömszakadtáig valamelyik különóra mellett, vagy jobb kipróbálni harminc dolgot, hátha megtaláljuk, ami a gyerek szíve-lelke lesz?

Same in English

Nem árulok zsákbamacskát, én a kompromisszumok híve vagyok, nem a ráerőltetésé – ám van kivétel ebben is. Odáig természetesen fenntartom magamnak az úgynevezett „szülői jogkört”, hogy, mondjuk, a szervezett mozgás, a sport fontos, hasznos, sőt elengedhetetlen egy gyerek életében. De sportágat együtt választunk. Számomra a nyelvek tanulása a másik, ami önmagában nem választható tevékenység, sőt ebben annyira szigorú voltam, hogy azt mondtam, nyelvet választani először majd az angol után lehet. Olyan családból jövök, amelyiknek minden tagja beszél angolul, nem volt soha kérdés vagy téma, hogy kell-e az angol, csak a hasznát látom, kárát soha, így ebben bevallom, nem tárgyalok. Minden másban igen. Sportág fajtájától odáig, hogy zene kell/nem kell, hogy milyen egyéb elfoglaltság legyen délutánokon – ez mind megbeszélés kérdése.

Azt pedig nem is kell hozzátenni, hogy a szülők minden esetben egységes állásponton kell, hogy legyenek, mindig előbb ők beszélik meg a micsodát, a hogyant, a mikort, aztán lehet a gyereket bevonni egy értelmes beszélgetésbe. Igen, a hatévest is.

Hagyjátok az ovisokat!

Mert van itt még egy határvonal, amiben elég határozott a véleményem. Éspedig az, hogy szerintem iskolás korú gyereknek való az a teher, ami a játékos délutáni foglalkozást az edzéstől, a zeneovit a zenetanulástól megkülönbözteti. Én tök komolyan azt gondolom, hogy óvodás gyerek főállásban csúszdázzon, homoksütit süssön, koszoljon, hajtogasson, másszon fára, azaz legyen minden értelemben gyerek. Ebbe tökre belefér, hogy angol dalocskákat tanul, hogy furulyán lefog két hangot, de hogy az pontosan milyen két hang, azt majd suli mellett szerintem ráér megtanulni.

Ahogy padba sem ültetjük órákon át az ötévest, úgy szerintem az agyát is felesleges bármilyen tananyaggal terhelni.

Fontosabb kiabálni a visszhangot figyelve. Meg elbújni fa mögé… abszolút pótolhatatlan ebben a korban. Tobozt, gesztenyét nézegetni, szagolni, bogyót fakérgen szétkenni, bogár után szaladni, avarból dombot építeni és hasra esni benne – ilyesmit viszont nem szoktunk 14 évesen. Ekkor, kicsi korban kell megtapasztalni a nyirkos föld, a trikó alá beszaladó homok, az éles kavics, a szúrós faág tanítását. Ekkor kell folyton térdre esni, nadrágot elszakítani – bocs, tényleg –, ekkor kell először napfényben félig megvakulni, és kapucniban elbújni.

A többi félig és egészen felnőttes hülyeségre ott az egész további élet. Nem véletlen a sorrend.

 

Doffek Gábor 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ RubberBall Productions