Szeretném elmesélni, hogyan tanította meg nekem az anyukám, hogy otthagyhatok bármilyen kényelmetlen helyzetet.

Hétéves voltam, azt hiszem, az volt az első pizsamapartim valaki másnak az otthonában. A lány nevére már nem emlékszem. Mielőtt elmentem volna, anyukám azt mondta, hogy ha bármikor kényelmetlenül érzem magamat az este folyamán, bármi okból kifolyólag, még ha az éjszaka közepén is, hívjam fel nyugodtan.

Nagyon világosan fogalmazott. Azt mondta, ha a lány szülei le is feküdtek már aludni, kopogjak a hálószobájuk ajtaján, és kérdezzem meg, használhatom-e a telefont. Elmondta, hogy őt akkor is hívhatom, ha már nagyon késő van. És ha a szülei nem nyitnak ajtót, akkor is menjek, keressem meg a telefont, és hívjam nyugodtan.

Mindegy, mennyi az idő, nem fogok bajba kerülni. Jönni fog értem.

Azt hiszem, piszkáltak valamiért. Nem arról volt szó, hogy egyszerűen csak nem tudtam elaludni. Valamiért bántottak. Úgyhogy pontosan ezt csináltam.

A lány anyukája próbált eltántorítani. Azt mondta, már késő van, én meg azt feleltem, az anyukámat az nem érdekli. Azt mondta, alhatok a kanapén. Azt feleltem, hogy haza szeretnék menni. Azt mondta, hogy ezzel felzaklatom a lányát. Azt feleltem, hogy ő viszont nagyon undok volt velem.

Emlékszem, hogy fogom a telefont, és amikor az anyukám felveszi, csak annyit mondok: Szia, anyu. Mire ő: Szeretnéd, hogy eljöjjek érted? Azt válaszoltam: Igen, légy szíves. Mire ő: Kérd meg a barátnőd anyukáját, hogy segítsen összecsomagolni a holmidat, és felvenni a kabátod. Mindjárt ott vagyok érted.

Aztán megjelent az anyukám pizsamában és nagykabátban.

A lány anyukája egyre szabadkozott, amiért telefonáltam, de az én anyukám megállította. „Nem kell elnézést kérnie a lányom miatt. Szeretném, ha tudná, hogy bármikor elmehet, és én mindig ott leszek neki.”

Emlékszem a többi lányra, akik csoportba verődve álltak a hálószoba ajtajában – néma csendben és nagyon zavartan. És emlékszem arra az anyukára, ahogyan bocsánatot kér. Nem nagyon tudott már mit mondani azok után, hogy a mamám félbeszakította.

Volt még pár hasonló esetünk kislány koromban. Anyukám mindig megvédte a határaimat. Emlékszem, amikor végig kellett vele masíroznom az utcán egy barátnőm házáig, hogy az a szülei előtt bocsánatot kérjen.

Emlékszem, hogyan ültette ki a nappaliba három barátomat az összecsomagolt motyóikkal, hogy ott várják meg, amíg értük jönnek a szüleik, miután azt mondtam nekik, hogy takarodjanak a házamból, amiért csúfoltak és terrorizáltak.

Emlékszem, hogyan segített felmondanom egy ellenséges munkahelyen, miközben én az isten háta mögött voltam egy nyári táborban, és ő pénzt ajánlott, hogy üljek be egy taxiba, és jöjjek el onnan a barátaimmal együtt.

Nem állítom, hogy mindig hallgattam az ösztöneimre, ami a határokat és a kényelmetlen helyzeteket illeti. Azt sem állítom, hogy sosem nyeltem be dolgokat csak azért, hogy mások ettől jobban érezzék magukat. De elmondhatom, hogy amit tőle tanultam, az egy nagyon fontos lecke volt. Alapvető fontosságú volt akkor is, és most is az.

Fontos, hogy legyenek határok. És hogy betartsuk őket. Abból, amit anyukám tett, három dolgot emelnék ki:

1. Mindig kihangsúlyozta: „ha akarsz, eljöhetsz”.

2. Sosem kérdezte meg, miért, és nem feltételezte, hogy eltúlzom az egészet.

3. Mindig megjelent, ha hívtam.

Sokszor eszembe jut annak a lánynak az anyukája, meg ahogy szabadkozott. Tulajdonképpen az általánosan elfogadott szabály szerint viselkedett. Amit az én anyukám tanított, az radikális, amit a lány anyukája, az meg a szabályos. „Törődj bele, ne zavarj másokat, menj vissza az ágyadba, hamarosan véget ér, ne rontsd el.”

Még mindig sok helyről megkapom ezt az üzenetet.

De az én anyukám azt tanította, hogy bármikor leléphetek.

Felnőttként abszolút látom, hogy ez micsoda kiváltság. Néhány ember esetében és néhány helyzetből egyszerűen nincs más kiút. 

Néha csak azért nem lépünk, mert azt hisszük, nem szabad.

Szóval, abban az esetben, ha ezt még soha senki nem mondta neked (vagy csak szükséged van egy emlékeztetőre): NYUGODTAN ELMEHETSZ.

Otthagyhatsz randit, bulit, munkahelyet, egy értekezletet vagy egy kötelezettséget. Szabad, nyugodtan. Ha amiatt aggódsz, hogy akkor nem tartottad be a szavad, ne felejtsd el, hogy a határaid és az önbecsülésed iránt ugyanúgy felelősséggel tartozol.

Felnőttként, abban a nyári táborban, emlékszem, amikor azt kérdezte a telefonban: „Rendben, akkor most mit akarsz csinálni?” Nem tudtam, mit feleljek, egészen addig, amíg azt nem kérdezte: „El akarsz jönni?” Azt mondtam: „Szabad?” Mire ő: „Mindig szabad. Mondd, mire van szükséged.”

Szóval, ha hozzám hasonlóan neked is megtanították, hogy mindig eljöhetsz, akkor kérlek, te is figyelj oda azokra, akiknek viszont nem. Talán szükségük van rá, hogy emlékeztessük őket: mindig van kiút. Talán az kell, hogy hallják, teljesen rendben van, ha menni akarnak. Talán segítségre van szükségük.

És mindig mondd el magadnak, hogy szabad. Szabad elmenned.

 

Forrás: ITT

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Emely