–

Egy ideig fitogtatja a szél az erejét, és felfordít mindent. Meg akarja mutatni, legyőzhetetlen. Aztán lecsendesedik, lassan elvonul és újra kisüt a nap. A nap? Nem. Az nem süt ki. Nekik már hosszú évek óta nem.

Homályos minden. Lassan megérinti az arcát. Nedves. Nem. Nem a víz. Most minden csendes, nem fújja az arcába a cseppeket a szél. Próbál levegőt venni, nem megy. Próbál nyelni egyet, de a gombóc a torkában nem engedi. Mi a franc? A könnyek, miktől évek óta fulladozik, elementáris erővel törnek elő. Először görcsbe rántják a testét, majd a földre kényszerítik, hogy magába roskadva küzdjön a fájdalommal.  

Végre hétvége. Napok óta olyan fáradt. Más most ez a fáradtság. Először arra gondolt, majd csak kialussza, de aztán reggelente talán még fáradtabban ébredt. Nem bírta kipihenni magát. De mindegy. Majd ma. Kicsit kikapcsolódnak.

Elviszik a gyereket a Balatonra. Felnőtt már. Húszéves. Egyedül is el tudna menni, de hát ő, az anyja is vágyik az utazásra. Olyan ritkán adatik meg. Talán évente egyszer, kétszer mozdulnak ki otthonról.

Reggel picit korábban kelt, még a szokásosnál is korábban. Időben akart indulni, hogy a nap minél tovább tartson. Tudta, hogy hülyeség, hogy a huszonnégy óra így is, úgy is huszonnégy óra, mégis örömmel töltötte el az illúzió, hogy ebből a huszonnégyből tizenkettő, ma különleges lehet.

Ébredés után még a monoton napi rutin feladatokat is jókedvűen csinálta. Felkeltette a férjét, majd, mint minden nap, lassan tizenöt éve, feltette neki a reggeli katétert.

Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy tiszta a vizelete. Talán ezen a héten szerencsésen megúsztak egy húgyúti fertőzést, ami sajnos ritkaság volt.

Mikor végeztek, óvatosan felöltöztette a férfit, figyelve minden négyzetcentimétert a bőrén, nem pofátlankodott-e  elő megint az az alattomos felfekvés. Mocsok egy jószág. Képes pillanatok alatt lyukat zabálni a drága testbe. De nem. Ma még ez is oké. A sors is azt akarja, lazítsanak egy picit.

Rutinos mozdulatokkal tette át a férfit a kerekesszékbe, és míg férje a fürdőszobában volt, reggelit készített. A reggeli náluk mindig türelemjáték. A férfi ragaszkodik a legnagyobb önállósághoz, amit állapota enged. Mozdulatai suták és erőtlenek, de gyakorlottan küzdenek meg a gondosan kikészített falatokkal.

Minden simán ment. Se félrenyelés, se fuldoklás. Lassan indulhatnak is. Még gyorsan átgondolja a napot, nehogy itthon maradjon valami, amire egy ilyen hosszú úton szükség lehet. Bízott benne, hogy minden rendben lesz, hisz ébredéskor nem volt gond.

Nem érezte forrónak a férje homlokát, tehát nem lázas. Mivel mellkastól lefele nem érez semmit, a fájdalmat sem, csak erős remegés jelzi, ha valami nincs rendben. De nem. Ma nem volt remegés. Ez jó jel.

Talán kicsit izgatott volt a férje az utazás miatt, de jókedvűen izgatott. Egyre vidámabbnak és lazábbnak érezte magát. Szuper nap lesz. Indulhatnak.

A gyerek már vagy húsz perce állt az ajtóban az utazótáskával. Érdekes. Máskor alig lehet kirobbantani az ágyból, minimum fél órát tölt a fürdőszobában, de ma reggel olyan szemrehányóan topogott a küszöbön, hogy ember fia nem hinné, általában miatta késnek el mindenhonnan.

Na még egy emelés, és a rutinos mozdulatnak köszönhetően mindenki az autóban van. Indulás. A fia vezet. Neki nincs más dolga, csak lazán hátradőlni az ülésben és figyelni a rohanó fákat, a kék eget, a felettük komótosan elkúszó felhőket. Óvatosan hunyja le a szemét. Nem, elaludni nem mer, de az a pár másodperc, végtelenül hosszúnak tűnik. 

Igyekszik kihasználni a ritka, ajándékba kapott, lazítós pillanatokat. Korán van még, nincs nagy forgalom. Észre sem veszi, és már ott virít előtte a Balaton gyönyörű, pillanatonként változó kéksége. Parkolóhely van bőven. Még mozgáskorlátozott is.

Kapkodva kipakol, fél szemmel vágyakozva pillant a parton elterülő zöld gyepre. Kerekesszék ki, szétnyit, átültet. Két perc. Sosem mérte, de most úgy érezte, nem lehetett több.

Reggel óta számolta a perceket. Voltak jó percek és rossz percek, attól függően, hogy elvettek vagy hozzátettek a naphoz. Erősen, talán kissé görcsösen markolta a fekete szék műanyaggal burkolt, mégis hideg fogantyúját, hogy az egyenetlen talajon minél gyorsabban célt érjen.

Olyan sebességgel rakta le a csomagokat, és akkora lendülettel terítette a plédet, mintha attól tartana, valaki kilopja alóluk azt a pár négyzetmétert, és lőttek a napnak, a nagy balatoni lazulásnak.

Mikor úgy érezte, mindenki a helyén van, senki nem éhes, senki nem szomjas, csak akkor pillantott fel. Észre sem vette, hogy idő közben lassan benépesült a part körülötte. Anyukák kenték a gyerekeiket naptejjel, apukák fújták a matracokat. Mellettük egy fiatal pár pakolt éppen, úgy tízéves forma kisfiúval. A gyerek, focilabdát szorongatva, türelmetlenül rángatta apuka karját, majd pillanatokon belül, hangos jókedvvel rúgták a port, a mögöttük rögtönzött focipályán.

A görcs észrevétlenül kúszott a gyomrába. Nem akart erre gondolni, de képtelen volt elengedni. Bassza meg. Mi lett volna, ha akkor, tizenöt éve, nem ül be a férje abba a kurva autóba?

Milyen életük lett volna? Mi lett volna, ha nem történik meg a baleset? Mi lett volna, ha nem sérül a gerincvelő?

Akkor egész életükben olyan jól éltek volna, mint azelőtt?

Mindenük megvolt. Szerelem, nagy ház, jó fizetés. Elkényeztetett feleség, elkényeztetett gyerek. Mi lett volna, ha pár centivel lejjebb sérül a gerinc? Akkor is itt lenne ez a fránya kerekesszék, de talán tudna autót vezetni, vagy esetleg sportolhatna is. Vagy mi lett volna, ha … ? Istenem. Nem. Erre gondolni sem akart. Az a fontos, hogy itt van. Az a fontos, hogy itt van. Ezt mondogatta magának. Minden rendben lesz.

Mereven bámulta a vizet, hosszú-hosszú ideig. Igyekezett egy pontra fókuszálni a hullámzó, lassan egyre homályosabbá váló  kékségben. Kereste azt a bizonyos pontot. Egy bóját. Egy stéget. Valamit, ami mindig ott van, ami állandó, ami biztonságot ad. Valamit, amibe erősen megkapaszkodhat, ha jön a vihar.

Fodor Ágnes

Kiemelt kép: Unsplash/Jad Limcaco