„Csodás randevúkon vagyunk túl, aztán nem keresett többet”

Hányszor futottam olyan kört, aminek így lett vége. Jó, nem annyira sokszor, de fogalmazzunk úgy, hogy túl vagyok néhány csalódáson, és kettő igazán nagy szívösszetörésen, amibe majdnem bele is haltam.

A kicsi csattanásokat gyorsan elfelejtettem, néhány nap, vagy egy-két hét kellett hozzá, aztán mentem tovább, de a nagy, frontális karambolok maradványai a mai napig szanaszét hevernek a lelkemben. Nem sepregettem el őket onnan rendesen.

Mondjuk, nem is akartam. Meg nem is lehetne szerintem. És emlékezni is szeretnék rá, mit jelentettek ők nekem egykor. Jó szolgálatot tettek abban, hogy több legyek egy-egy mélyre behuzalozott érzéssel, hogy felismerjem azt magamban, mennyire tisztán és önzetlenül tudok szeretni.

Amikor arról olvastam Ági cikkében, hogy miért nem tiszteli meg annyira a szóban forgó férfi, hogy legalább elmondja, miért inkább a „nem” a válasza a kapcsolatukra, akkor elgondolkodtam. Én is éltem már át ilyet, hogy valaki eltűnt, nem válaszolt, nem keresett többet. Azt, amit ma úgy hívnak: ghosting. Szellemé válás. Milyen szép, plasztikus kifejezés, nem?

De voltak olyanok is, akik megmondták kerek perec: „nem akarlak”.

Olyankor dühöngtem, ordibáltam, haragudtam. Elátkoztam az összes férfit a világon, azt mormoltam magamban, hogy „ti vagytok a szemét férfiak, akik nem jók semmire!”. Aztán elhitettem magammal, hogy mennyire jó nélkülük az élet, amúgy is én egy független nő vagyok, nem kell nekem senki. Na, meg különben is, biztos megijedt, mert túl erősnek tűnök, túl magabiztosnak, meg túl sok ez, ami vagyok, így a csomaggal együtt, és az ilyet a férfiak nem szeretik.

Végül szépen megtanultam magam leszoktatni arról, hogy rájuk vetítsek minden bajt, és ezzel takarózzak.

Bizonyára van a világon számos olyan férfi, akinek túl erős, meg túl sok vagyok. Van olyan is, aki megijed, nem mer elhívni randira. Meg biztosan vannak szemét férfiak is (mondjuk, én még nem találkoztam ilyennel, de lehet, hogy van, hahaha). De egy idő után elkezdtem nem elbújni ezek mögé a kifogások mögé.

Mert ezek csak azok: kifogások.

Amelyek lehet ugyan, hogy bizonyos embereknél és helyzetekben igazak, de nem lesznek soha általánosak.

Na, jó, de akkor mégis mi a fene történik olyankor, amikor nem hívnak fel, nincs több randi?

A következő kérdéseket tettem fel magamnak: szeretem én magam annyira, hogy azt a másik is érzékelje? Tisztelem magam eléggé? Őszinte vagyok magamhoz kristálytisztán minden egyes esetben? Nem csapom be magam soha? Nem áltatom magam marhaságokkal?

Először nagyon meghökkentem a saját kérdéseimre adott válaszaimon. Mert a szembenézés során kiderült: nem szerettem magam eléggé (volt olyan időszak, hogy semennyire), nem tiszteltem magam (sokszor semennyire), őszinte meg huzamos ideig nem voltam magamhoz, ráadásul folyamatosan marhaságokkal álltattam magam, és be is csaptam magam milliószor.

Akkor pedig, ha így élek, mit is várok? Mit várhatok egy másik embertől, ha saját magamnak nem vagyok képes megadni azt, amit elvárok a másiktól? Egyáltalán… miért várunk el bármit?

„Gyere, itt vagyok, szeress engem!” – ordibáltam. És nem szerettek. Ki akartam erőszakolni, hogy „de, márpedig engem szeretni és tisztelni kell”, miközben én magam utáltam azt az embert, aki voltam, és egyáltalán nem tiszteltem magam.

„Ne hazudj nekem, te szemétláda!” – üvöltöttem, amíg úgy hazudtam magamnak, mint a vízfolyás.

„Ne áltass engem, nem ezt érdemlem!” – dadogtam, de úgy, hogy a legjobban saját magam áltattam a baromságokkal, aztán pedig zokogva hívtam a barátnőimet, hogy mennyire fasza csaj vagyok, ők meg bőszen bólogattak, hogy „igen, te nagyon fasza csaj vagy, nem érdemel meg téged ez a pasi”.

Ugye, mennyire hülyén hangzik? Ma már én is nevetek magamon.

„Minden férfi hülye disznó!” – lobogtattam a zászlómat az alaposan felépített barikádjaimon.

„Minden nő kurva!” – hangzott a visszhang.

Mondjuk, ilyen alapon tényleg…

Hol van a boldogság?

A végső válasz pedig végtelenül egyszerű. Már-már vetekszik egy coelhói igazsággal. Ennyi: ne várj mástól semmit. Pláne a boldogságot ne.

Ne áltasd magad azzal, hogy ha majd lesz egy párod, akkor boldog leszel. Te komolyan elhiszed ezt? Én nagyon sokáig elhittem. De amikor volt mellettem valaki, valahogy akkor sem jött a boldogság, én pedig csalódottan azt harsogtam közben, hogy, „de hát, nekem most akkor tényleg boldognak kell lennem”.

Ha képes vagy boldog lenni egyedül, önmagadtól, attól, amit csinálsz; a munkád miatt, a hobbijaidtól, ahogyan élsz, akkor boldog lehetsz mással is. Ha abbahagyod a „másik feled” mániákus keresését, ha megállsz, és képes vagy kimondani magadnak: én nem a másik felemet keresem, mert a másik felem is bennem van, én egy egész ember vagyok.

Helyette olyasvalakit keresek, aki szintúgy teljes egész, és aki hozzá tud tenni az én egészemhez. Azt, ami, aki én vagyok, úgy akarja szeretni, ahogy van, én pedig úgy tudom szeretni őt, ahogy ő van.

Senki nem akar megváltoztatni semmit a másikon.

Ma már képes vagyok megfogalmazni magamnak azt, hogy mire is vágyom pontosan. És ezzel készen állok a következő lépésre.

Két héttel ezelőtt minden este egyedül sétáltam haza a Szigetről. Akkor belém csapott a felismerés, hogy jó volna, ha sétálna itt mellettem valaki, aki engem keresett ezidáig. És akkor mehetnénk együtt az úton tovább.

Szentesi Éva