–

Hiszek a tiszta beszédben és abban, hogy a nők sokszor nem akarják meghallani, amit a férfiak mondanak; szóval és tettel. A férfitettek beszédesebbek. Mielőtt ágyba vinnék a nőt, általában nagyon aktívan jelen vannak. Naponta többször jelentkeznek, újabb randevút kérnek, tepernek. Már-már kétkedve figyelem ezt a hajszát a szexualitásért.

Kész forgatókönyv alapján

Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen, fizikai szintre emelkedik a kapcsolat, és itt mindjárt el is dől a hogyan tovább. Ha elég izgalmas, tartalmas, szenvedélyes a dolog, a férfiak talán dolgoznak még egy kicsit tovább, hogy legyen még egy-, két-, vagy öt alkalom. Nem egyéjszakás kaland. Többéjszakás. Kaland akkor is. Mert nem mélyül el.

Ahogy mélyülne a dolog, hirtelen az sms-ek, vagy WhatsApp-üzenetek száma megcsappan. Rövidebbek, semmitmondók lesznek. A férfi már nem kér másik randevút, hirtelen roppant elfoglalt lesz.

Ezzel szemben nőként olyan vagyok, hogy amint odaadtam a testem valakinek, általában azonnal érzelmileg is kötődni kezdek. Rohadék biológia: így vagyok bekötve.

Még teszek egy-egy szárnyaszegett kísérletet, hogy legyen egy újabb találkozás. Figyelmet próbálok kicsikarni. Közben megtartani a büszkeségemet (ellentmondás). Megfogadom, hogy ez lesz az utolsó üzenet, aztán ráülök a kezemre, és többet nem írok. De éjszaka nem alszom, és a telefonom jegyzettömbjében hosszú üzenetet fogalmazok. „Csak magamnak” – mondom én. Aztán mégis elküldöm.

Egymásba kúszó lelkek kalandja

A másik oldal mélyen hallgat. A hallgatása fáj. Belém mar. Hangosabb minden szónál. Éjszaka felriadok. Azon gondolkodom, hogy vajon én követtem-e el a hibát. Erőszakos voltam? Túl sok? Túl egyértelművé tettem, hogy vonzódom? Nyilván. Én ugyanis ebből nem szoktam titkot csinálni: ha valakihez vonzódom, nem látom értelmét annak, hogy ezt takargassam.

Félig megélni érzelmeket, félig (sem) kimutatni őket pont a lényeget gyilkolja meg. Akkor marjon, fájjon, de legalább érezzem, hogy igazi.

Akkor is hallgatás a vége, amikor nagyon ígéretes. Akkor is, amikor akár egy hosszabb hétvégét töltöttél együtt valakivel, és lelkileg egymásra hangolódtatok, összekapcsolódtatok. Nem csak szex volt. Tudod, hogy neki sem. Talán egy pillanatra vagy kettőre még el is gondolkodott rajta, hogy lesz belőle valami komolyabb. De mégsem volt több egy egymásba gömbölyödő kalandnál. Mert valahol a búcsú után eltűnt belőle az érdeklődés, elfogyott belőle a varázsod.

Már szinte meg sem lep. Valószínűleg akkor lepődnék meg, ha egyszer ez fordítva történne, ha egyszer egy pasi maradna. Ha utána még izgalmasabbnak találna, mint mielőtt fizikai szintre emelkedett a vonzalom.

Erre nincs példa. Négy év alatt talán, ha egy ilyen volt, de abban sem volt köszönet. Csak fájdalom.

Romboló csend

Mennek. Szótlanul. Időbe telik, mire elfogadom. (Egyre csökken már ez az idő, mert sajnos a gyakorlat ebben az esetben is mesterré nemesít. Franc se akart ennek a szakmának a mesterévé válni, de mit tegyünk.) Mindig azt érzem, hogy sokkal egyszerűbb volna, ha elém állnának, és választ adnának, hogy miért nem.

Jó volna, ha felnőttként kezelnének, és legalább minimális tiszteletet tanúsítanának. Csakhogy tartok tőle, egyszerűbb nem szólni semmit. A csend valószínűleg a legsimább megoldás.

Hogy mi lehet ennek a pszichológiája? Talán gyengék sokszor. Vagy csak nem vagyok annyira fontos, hogy megálljanak elmagyarázni a miértet. Pedig annyit segítenének vele. Nyilván fáj, megsérül az önérzet, de legalább külső szemmel látnék valamit ebből az önmagamból. Abból, amelyik randevúzik, de nem talál társra. Amelyik néha eszeveszetten bolyong egy átláthatatlan labirintusban. Vajon más vagyok randevúzó nőként? Vajon van valami hiba a személyiségemben, amikor társas kapcsolatra kerül a sor?

Ha reagálnának, lehet, hogy választ kapnék néhány miértre. Ehelyett a nagy csend még nagyobb önmarcangolást szül.

Kissé parttalan, ugyanis nincs benne fogódzó.

A csend nem épít. Kicsit inkább rombol. Elvesz.

Egy darab az önismeretből

Közel 37 évesen már rengeteg munka van abban, aki vagyok. Az önismeretben. A belső tartásban. A saját magamon való kacarászásban. De amikor így sérülök, ebből az „én”-ből hirtelen letörik egy kisebb-nagyobb darab. Fájdalmas. Akkor is, ha megpróbálok nem tudomást venni róla. Ha megpróbálok élni, mintha mi sem történt volna. Nevetek, játszom, dolgozom. Belül sírok. Napokig-hetekig.

Nyilván a büszkeség felállít. Leporolom az oroszlánbundámat (csillagjegyem – talán köze van a büszkeséghez), és megyek tovább. De akkor is összetör bennem valamit.

Néhány álmatlan éjszakán kapkodom magamhoz a telefont. Jött-e üzenet. Hátha szól valamit. Már nem is azt remélem, hogy bármi jó sül ki belőle. Csak azt, hogy bármilyen reakció érkezik, és segít lezárni, elengedni. Nem gyűlölni önmagam. Nem keresni, hol hibáztam. Nem érezni gyengének magam, vagy épp elveszettnek. Lelki sérültnek.  

De nyilván nem jön válasz. Telnek a hetek. Végül lezáratlanul továbblépek. A bundámon már nem látszik ez a sérülés. De valahogy egyre kevésbé és kevésbé hiszek egy újabb érkező férfinak. Már én sem olyan nyílt szívvel állok velük szemben, mint négy éve. Már nem hiszem el őket. „Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!”

Valószínűleg egyre csökkentem a saját esélyemet is, mert nem hiszem el nekik, hogy igazak. Az első rossz mozdulatra bezárok, mint egy kagyló, amit megpiszkáltak. Már nem tudom, mi volna a normális reakció. Ez zavar és zavarba ejt. Én szenvedélyesen szeretem az életet, és szenvedélyesen szeretem a férfiakat. Nem tudok rájuk haragudni. És nem akarok megváltozni. Szeretnék nyílt szívvel beleállni a szerelembe.

Az a lány, amelyik nem hisz a szerelemben, valójában nem én vagyok, és sosem leszek. Csak néhány pillanatra válik belőlem ez a valaki-valami más. Az, aki már nem hisz a csodában.

A lelkem mélyén folyton várom, hogy jön majd valaki, aki rendet visz ebbe a zűrzavarba.

Azt hallom másoktól, hogy nem vagyok egyedül, hogy ez egy általános és egyre erősödő tendencia, amit az online randizás világa csak felerősít. De szerintem nagyon fontos, hogy emberek maradjunk, és tisztelettel kezeljük egymást. Ha ez „a másik lelkével nemtörődöm” viselkedés uralkodik el, az nagyon rossz lavinát szül (talán már szült is). Átformálja a személyiségünket, ha mi is „megtanuljuk”, hogy így kell egymással bánni.

Úgyhogy hadd üzenjek halkan annyit a férfiaknak és nőknek: ne menjetek el szó nélkül. Ha tudjátok, hogy valakinek fontosak vagytok/voltatok, adjatok a másiknak támpontot. Lehet, hogy elsőre fájdalmas, kényelmetlen, de a másiknak fontos és hasznos tanulság lehet a szavaitokban.

Kégl Ágnes

Kiemelt kép: Unsplash.com/Christian Fregnan