Futókörökben Zsuzsit mindenki szereti, nála igazabb szívű, tisztább lelkű embert nem sokat ismerni. Visszadobtak című blogjával kezdő futók ezreit ösztönzi a legnagyobb hitelességgel: ki tudna meggyőzőbben beszélni a nehézségekről, mint Zsuzsi, aki tulajdonképpen az életéért fut?

„Öt éve, 45 évesen kezdtem el sportolni. Először a spinninggel próbálkoztam, egyre jobban belejöttem, kilenc hónap múlva pedig letekertem egy 317 kilométeres versenyt. Ezt követően vágtam bele a futásba, egy évvel később lefutottam az első félmaratonomat, 21 kilométert.”

Zsuzsi azóta hat maratonon is túl van, idén Rómában, tavaly Athénban teljesítette a 42 kilométeres távot.

„A betegségemmel nem ajánlanak ehhez hasonló terheléseket, de úgy gondolom, az ember azt a világot éli, amit megteremt magának. Szisztematikusan építettem fel az erőnlétemet, nem egyből futottam nagy távokat, emellett úgy érzem, hogy az utamat a jóisten is egyengeti. Teljes bizonyossággal hiszem, hogy minden terhet azért kaptam, hogy erőt adjak másoknak. Ezért sok előadást tartok, terápiás munkát végzek, emiatt kezdtem bele a blogírásba is.”

A novemberben 50. születésnapján ünneplő négyszeres édesanya elképesztő lelki erővel veszi az akadályokat az életben, de az egészben az a legkülönlegesebb, hogy számára a teher sohasem megoldandó probléma, hanem eszköz a tanulásra. Olyan mélyen hisz a mentális erő mindenhatóságában és Istenben, hogy a fájdalmas csapások, az egészségügyi gondok vagy a halál árnyéka sem ijesztik meg.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Amikor 13 évesen a műtétre készültem, azt mondták az orvosok, nem sok esélyem van a túlélésre, de én nem akartam ilyen korán befejezni az életemet. Ha nincsenek céljaim, vélhetően nem tudtam volna harcolni magamért, az itt maradásomért. De voltak, és ezek segítettek át minden nehézségemen már akkor is.”

Zsuzsi a műtétet nemcsak hogy túlélte, de erősebben jött ki belőle. Restaurátornak tanult, 15 éves korától dolgozott, eltartotta magát. Míg másokat ezzel a betegséggel leszázalékolnak, addig ő minden tekintetben önálló volt, mi több, teljes életet élt. Húszéves korában ismerte meg Attilát, akivel azóta is jóban-rosszban együtt vannak, házasságukból – annak ellenére, hogy finoman szólva nem javasolták neki a gyermekvállalást – négy gyermekük született. 

A szíve azonban, a műtét ellenére, rendetlenkedett, negyvenéves koráig kilencszer élesztették újra, az egyik terhessége alatt is sor került több ilyen beavatkozásra. 

„A kilencedik újraélesztés után azt mondta az orvosom, hogy a szívem valószínűleg nem bír el több ilyen beavatkozást. Nagyon mélyen érintett ez a mondat, ezért amikor hazaértem, bezárkóztam a fürdőszobába, levetkőztem, leültem a tükör elé, és négy órán keresztül beszélgettem magammal. Arra jutottam, hogy kiszállok a mókuskerékből. Eladtam a cégemet, amit hét évig építgettem, és belevágtam másba. Feltétlenül olyat akartam csinálni, ami örömet okoz, és vágytam az új kihívásokra.

Mert teljes hittel vallom, hogy a határaink feszegetése és az új dolgok tanulása visz minket előre.”

Zsuzsi nemcsak a munkában, de minden téren átalakította az életüket. Nem néznek tévét, nem hallgatnak rádiót, sok könyvet olvasnak, és a gyerekekkel is tartalmasan töltik az idejüket. Aztán a nagy lelki átalakulást a testi is követte. A futás teljes mértékben megváltoztatta az életüket. Nemcsak Zsuzsi, de a férje, Attila is fut, a versenyekre gyakran a gyerekeik kísérik el őket, és gondoskodnak a frissítésükről. Mint most a Korinthosz nevű futóversenyen is, amelyen Zsuzsi egyéniben teljesítette a 81 kilométeres távot, míg Attila egy barátjával együtt váltóban.

„Ennek az ultra-futóversenynek is volt már előzménye az életemben. A maratonok után tavaly már futottam egy 50 kilométeres versenyt, majd egy hatórás versenyen is indultam. 2017-ben. Éppen nőnapkor kaptam meg a hivatalos versenyengedélyemet, vagyis azóta már a nemzetközi versenyzői listán is szerepelek, mint sportoló. Én, akit nem akartak engedni sportolni.”

A Korinthoszra már edzővel készült fel. Kilenc hónapig edzett teljes erőbedobással a nagy álom megvalósulásáért, aztán az utolsó pillanatban úgy tűnt, hogy bukik mindent. A térde rakoncátlankodott előtte, de azon még túljutott valahogy. A bal kézfején viszont eltört két csont a verseny előtt tíz nappal a strandon. 

„Három orvos látta a kezemet, mindhárom műtétet javasolt. A harmadik orvos is méregette a kézfejemet, aztán nézegette a papírjaimat, a szívemmel az előzményeimet. Leszögeztem gyorsan, mielőtt megszólalt volna, hogy bármi történik, én futni fogok tíz nap múlva. Kérdezte, mennyi a táv. Mondtam, hogy 81 km. »Az lehetetlen« – vágta rá.

Gyereket sem szülhettem volna, mégis van négy gyerekem, nem is futhatnék, mégis futok, vagyis a lehetetlen kifejezést én nem ismerem, közöltem vele.

Rendben, akkor nem műtünk, visszakozott, begipszelte a kezem, és három nap múlva visszarendelt. Addigra beszereztem egy könnyű rögzítőt, leszedte a gipszet, felrakta a rögzítőt, és áldását adta a futásomra.”

A verseny éjjel indult Bajáról, Zsuzsiékat a gyerekek és azok barátai, valamint Zsuzsi lányának, Dórinak a tejtestvére, Levente kísérték kerékpárral. Az első öt óra békésen telt, noha együtt futottak, „közben ott belül meg mind egyedül voltak”. Ötven kilométerig rendben ment minden, sőt, 60-nál is úgy tűnt, hogy szintidőn belül befutnak (a legtöbb versenyen ellenőrző pontonként van szintidő). Hatvanötnél azonban kezdődtek a nehézségek, Zsuzsi lábai bedagadtak, és a keze is egyre inkább lüktetett. Az egyenetlen talaj és a rekkenő hőség – ekkor már bőven nappal volt – sokat kivett belőle. A pulzusa is felment, tudta, hogy ez nem játék.

„71 kilométernél kezdtem érezni, hogy nem lesz meg a szintidő, de már az elején eldöntöttük, hogy mivel van rá lehetőség, tisztességgel végigfutjuk a versenyt akkor is, ha kicsúszunk az időből. A pulzusom nem ment 170 alá, de tudtam kontrollálni a dolgokat, futottam, ahogy bírtam. Ám amikor az utolsó ellenőrző ponthoz értem, majd onnan ráfordultam az emelkedőre, tudtam, hogy nem kockáztathatok.

Én, aki mindig azt mondom, hogy nincs lehetetlen, tudtam, hogy ez az.

Mérlegeltem, és úgy döntöttem, hogy belegyalogolok. Csodálatos ajándékot kaptam odafentről, hogy végigmehetek az úton, nem élhettem vissza vele. A lányom tejtestvére, Levente, aki nem sokkal korábban nagyot esett a bringával, ezen a szakaszon odajött mellém, kézen fogott és azt mondta: »anyu, itt leszek végig veled, segítek!« A srácok nem győztek biztatni, én meg csak sírtam, Levi végig fogta a kezemet. A célegyenesre már egyedül fordultam rá. Zokogtam. Felfoghatatlan volt, hogy megcsináltam. A gyerekek kiabáltak, hogy »anyu, sikerült!« Atyaég, alig tudtam elhinni, hogy végigmentem a 81 kilométeren, elmondhatatlanul boldog voltam.”

„Amikor tíz nappal korábban eltörtem a kezem, éreztem, hogy az élet egyik legnagyobb ajándékát fogom megkapni odafentről, de közben pontosan tudtam, hogy hol vannak a határvonalaim, amiket nem is léptem át. Megint megbizonyosodtam arról, amit eddig vallottam: soha nem szabad megalkudni. Olyan életet kell élned, amelyikben boldog vagy. Az élet rólad szól, nem alkudozásokról, hanem megélésekről, amiktől több leszel. Nem másoknál, hanem magadnál több.

Nem kifelé, hanem befelé kell építkezni, ez a fejlődés láthatatlan a külvilág számára, mégis mindennél fontosabb.”

Zsuzsi az életszemléletével rengeteg embert motivál. Nemcsak a blogjával, de a sportegyesületével is. A pomázi Futóbolondok SE számos futónak ad lehetőséget a közös edzésekre, együtt készülnek fel versenyekre, amelyeken aztán együtt is indulnak. Az egyesület egyébiránt idén megkapta a nemzetközi bronz minősítést, és versenyszervezésben is egyre rutinosabbak. A Skanzenfutás egészen egyedi hangulatú verseny, amely Zsuzsiék nevéhez fűződik, de még ennél is nagyobb kihívásokra is vállalkoztak: idén ők rendezhették meg az 50 kilométeres országos bajnokságot, októberben pedig a hatórás országos bajnokságnak adnak otthont.

Eközben Zsuzsi heti 100-120 km közötti távokat fut, irányítja a család életét, és persze dolgozik a könyvén, ami nem egyszerű feladat.

„A hosszú futásokkal előjöttek olyan emlékek az újraélesztésekről, a szívműtétemről, amiket nehéz szavakba önteni. Ebből a szempontból az athéni maraton volt a legnehezebb, felidéződött minden, műtét, kóma, elő is jöttek a testi tünetek egy időre, amit persze nem csodálok. De egyszer lesz könyv, ez biztos, hiszen visszadobtak… hiszem, hogy nem hiába.”

 

Tamás Rita

A további képek a szerző tulajdonában vannak