Szentesi nagyapámból már nem ismerhettem meg a lényeget: a gondolatokat, az ő tulajdon valóját, mert tizennégy éves koromban meghalt. Nem tudtam vele beszélgetni igazán komoly, felnőttes dolgokról, mert túl kicsi voltam még ahhoz, hogy érdekeljen a politika vagy a közélet. Csak a szeretetet kaptam belőle, és amikor rágondolok, akkor a vegytiszta boldogság-érzés jut eszembe. Nagyon imádtuk egymást.

Sokszor eszembe jutnak a dalolászásai, a magyar nótái, az, hogy nagyanyám mindig ideges volt, ha énekelgetett ebéd közben. Eszembe jut, amikor megtanította nekem, hogyan kell barackot oltani. Sokat mesélt a hadifogságról, arról, milyenek voltak az „orosz kutyák”, akik elvitték. Arra is emlékszem, hogy hangosan szidta Horn Gyulát, és sírt Antall József temetésén, hogy bőszen ütlegelte a komcsikat, és a szembe szomszéd Irén azért nem tehette be a lábát hozzánk, mert nagyapám váltig állította, hogy besúgó volt a rendszerváltás előtt. (Szegény Irén már nem él, magával vitte a sírba az igazságot, és ha nagyapám feltételezése igaz volt, akkor azt a sok hazugságot is.)

A múltkor, amikor otthon voltam, hosszasan beszélgettem apámmal, közben fényképeket nézegettem, régi családi fotókat nyaralásokról, a gyerekkorból, apám gyerekkorából. Apám sosem volt szószátyár típus, sosem beszélt feleslegesen, de most kérdezgettem bőszen, hogy „Ez hogy volt apa?" meg "Az hogy volt apa?”. És apám mesélt.

Az én Szentesi dédapám (apám nagyapja) volt Tiszalökön annak idején az FMDP (Független Magyar Demokrata Párt) titkára.

Dédapám és nagyapám (meg apám sem) lépett be soha a Kommunista Pártba. Egyszerű, vidéki parasztemberek voltak, sok vizet nem zavartak, így nem is piszkálták őket az akkori felsőbb erők, „csak” a lovakat, a földeket vették el tőlük. Nagyapám örök életében rühellte a „kurva kommunistákat”, ezt a sötét, rohadt, ostoba elnyomó rendszert, és gyűlölte azokat is, akik sunyi, alattomos besúgók voltak. Hótziher, hogy előbb halt volna meg, minthogy beálljon közéjük.

Irént, a szembe szomszédot milliószor szidta nagyanyámnak, még azt is megtiltotta, hogy tojást vegyen tőle, mert megmondta, hogy „azt a szemét kommunista tojást be nem hozod erre a portára”. Nagyanyám csak legyintett rá, hogy ugyan, hagyja már, Irén már amúgy is öreg, mint az országút, nem sok vizet zavar. De nagyapám kötötte az ebet a karóhoz: aki egyszer alattomos, sunyi besúgó volt, az nem változik meg, és annak nem jár bűnbocsánat ezen a földön. Hogy a jóisten mit csinál vele aztán, az meg már az ő dolga lesz.

Abban tökéletesen biztos vagyok, hogy ha nagyapám még itt élne köztünk, a legnagyobb ellenálló lenne. Szinte látom magam előtt, hogy szidná a rendszert, milyen hévvel kiabálná, hogy „átkos idők, rohadt, mocskos átkos idők vannak megint”.

Biztos vagyok abban is, hogy nem hinné el ezt a propagandát, hiába komcsiznak ők is - ahogy apám se szívja be, pedig ugyanott él, ugyanabban a házban, ami a nagyszüleimé volt egykor.

De miért mesélem el mindezt most? Mert felmerült bennem a kérdés, hogy tud-e valaki másmilyen lenni, mint amilyennek eleve elrendeltetett. Lehet-e a véredet kiszipolyozni, és újat tölteni a helyére, hogy egész másmilyen eszmék szerint folyjék tovább, egészen másmilyen hevülettel?

Nagyapámmal majomszeretetben, szimbiózisban éltünk, engem nem lehetett róla levakarni, anélkül, hogy tudtam volna, mit gondol a világnak azon dolgairól, amik egy gyereket még nem érdekelhetnek.

Ha ma itt lenne, és látna engem, biztosan együtt ülnénk a híradó előtt, és együtt mérgelődnénk, vagy együtt mennénk tüntetésre.

Azt is mesélte még apám, hogy nagyapa sokáig szégyellte a paraszti származását, egyszer egy lánynak (még nagyanyám előtt) azért nem mert udvarolni, mert restellte, hogy ő csak egy kétkezi munkás.

Hát, én nem szégyellem. Sosem szégyelltem nagyapámat.

Épp tegnap „vidéki libázott” le egy álprofilról valaki (aki nyilván rendszeresen olvas, máskülönben honnan tudná, hogy vidéki lány vagyok), amire csak azt tudom mondani: sosem szégyelltem, hogy honnan jöttem, hogy Tiszalök 1985-ben még város sem volt, csak később lett az, amikor már iskolába jártam.

Sosem tagadnám meg a vidékiségem, a paraszti felmenőimet, és azt sem, hogy az őseim kétkezi munkások voltak egész életükben.

Én az vagyok, amik ők: nyakas, konok, erős, az elveihez hű, büszke ember, „mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás”.

Szentesi Éva

Címben szereplő idézet: Babits Mihály: Ha nem vagy ellenállás (részlet)