„Nem szép megoldás, de még így is sokkal jobb egy háborúnál” – 59 éve épült meg a berlini fal

–

Az augusztus közepén, öt nap alatt felhúzott berlini fal nem véletlenül vált világhírűvé, egy korszak szimbólumává és számtalan művész megihletőjévé. Az első hetekben szögesdrótok és árkok rendszereként indult határzár az évtizedek során félelmetes monstrummá terebélyesedett: a határzónát több sávnyi vasbeton fal és kerítés övezte, amelyek között elektromos jelzőrendszer működött, az őrtornyokból fényszórókkal lesték a határsávot, másutt pedig speciálisan kiképzett német juhászkutyák őrködtek. Egy élettel teli metropoliszt vágtak ketté egészen drasztikus módon az utcák, közterek szintjén, sőt, ahol a kijelölt szektorhatárok megkövetelték, lakóházak mentén, vagy akár egy temető kellős közepén. Miért volt szükség a berlini falra? Kinek állt érdekében Kelet- és Nyugat-Berlint egymástól elválasztani?

A második világháború után a négy megszállási zónára felosztott Németország és Berlin vált a nagyhatalmi játszmák egyik legfőbb színterévé. Sem a nyugati, sem a keleti blokk nem volt hajlandó a másiknak átengedni e stratégiailag fontos területet, így hát idővel két, egymással ellenséges német állam alakult. Aki nem érezte magáénak a szocializmus építését Kelet-Németországban, mondhatni, „lábbal szavazott”, vagyis elhagyta az országot. Ez a belnémet határon idővel egyre nehezebbé vált, emiatt felértékelődött az NDK közepén ékeskedő Nyugat-Berlin szerepe, amelyen keresztül volt a legegyszerűbb nyugatra menekülni.

Az 1949 és 1961 közti években elképesztő embertömeg hagyta el az országot – a 17–18 milliós lakosságból legalább 2,7 millióan, köztük magasan képzett fiatalokkal.

Az 1960-as évek elejére a gazdasági összeomlás rémképe jelent meg a keletnémet állampárt vezetőinek szeme előtt, hiszen képtelenek voltak konkurálni a prosperáló NSZK-val, és valódi alternatívát nyújtani. Így hát maradt az erős kéz politikája: egyszerűen be kell zárni a lakosságot, amely idővel belenyugszik helyzetébe.

A történetnek a német–német párharcon kívül volt természetesen nagyhatalmi vetülete is. Az 1950-es évek végén, Nyikita Hruscsov szovjet vezető eldöntötte, hogy kiűzi az amerikaiakat, franciákat és briteket Nyugat-Berlinből, és beolvasztja azt az NDK-ba. Próbálkozott fenyegetőzéssel, tárgyalással, majd ultimátummal, kiélezve ezzel a berlini krízist. A fiatal Kennedy elnök viszont – sokakat meglepve – erőt mutatott, és nagyszabású fegyverkezési programot jelentett be. A határozott fellépés elérte célját: Hruscsov nem akart Berlinért háborút indítani, így végül meghátrált. Hogy némiképp győztesként hagyja el a csatateret, zöld jelzést adott Walter Ulbricht keletnémet pártvezetőnek, aki már hónapok óta sürgette a fal felhúzását. 

1961 nyarán így lázas munkálatok zajlottak a háttérben: igazi szervezői és mérnöki bravúr szükségeltetett rövid idő alatt egy ekkora várost elzárni a külvilágtól.

Már önmagában az óriási mennyiségű építőanyag titokban való összegyűjtése sem volt könnyű. 1961. augusztus 13-ának hajnalán szakmunkások, katonák és beépített ügynökök tömege indult a helyéről, hogy lezárja a szektorokat, amely végül is – kisebb tüntetéseket, incidenseket eltekintve – nyugodtan lezajlott.

A legtöbb szakaszon késő délutánra befejeződött a munka, így a nyári vakációról hazatérők már kész tényekkel szembesültek. Senki sem tudhatta, hogy ez az állapot évtizedekig tart. A nyugati hatalmak sokáig hallgattak, nem véletlenül. Mivel Nyugat-Berlinbe nem léptek a szovjetek, az ő érdekeiket nem sértette a határzár, és megúsztak egy olyan háborút, amelyet egyik fél sem akart. Bár a nyilvánosság előtt Kennedy elnök sajnálkozott a történtek miatt, a hír hallatán állítólag elégedetten dőlt hátra irodájában: „Hruscsov […] csak így tud kihátrálni kínos helyzetéből. Nem szép megoldás, de egy fal még így is sokkal jobb egy háborúnál. […] Ezzel a berlini krízisnek vége.” 

Ez a Berlinben élők millióinak sovány vigaszt jelentett, hiszen elveszítették a túloldalon lévő rokonaikat, barátaikat, munkahelyüket. Természetesen mindannyiuknak megvolt a saját történetük, ami „A Falhoz” kötötte őket, nézzünk meg ezekből egyet.

Párhuzamos életutak

„De holnap, holnap visszajön, ugye?” – kérdezte az ötéves Joe Bergmann 1961 augusztusának egyik reggelén. A nagymama keserűen csak a fejét csóválta: „Nem, gyermekem. Ki tudja, mikor látjuk őket utoljára, ki tudja?!”

Joe és legjobb barátnője, Madelaine szinte testvérként nőttek fel Kelet-Berlinben. Madelaine szülei már a város nyugati felében éltek, a kislányt pedig egy ideig keleten hagyták a nagyszülőknél, így lettek Joe-val szomszédok. A kislányok elválaszthatatlanok voltak, mígnem közbeszólt a nagypolitika, és mielőtt teljesen lezárták volna a határokat, a szülők egy éjszaka villámgyorsan átszöktették Madelaine-t magukhoz. Joe már tudta, hogy nagy baj van, amikor másnap reggel a nagymamája szótlanul és könnyeivel küszködve hallgatta a rádiót. Folyamatosan Walter Ulbricht pártfőtitkárt szidta, aki a lezárással elszakította őt rokonaitól. Amikor a kislány megkérdezte tőle, hogy miért ilyen gonosz ez a bácsi, a nagymama így válaszolt: „Mert buta és attól fél, hogy az emberek az NDK-ból elmenekülnek.” Felháborodását szerencsére nem hallották meg mások, annak komoly következményei lehettek volna.

Joe saját bevallása szerint szörnyű ürességet érzett, de nem adta fel a kapcsolattartást, és eleinte rajzokat küldözgettek egymásnak barátnőjével, majd ezeket végeérhetetlenül hosszú levelek követték. 

Teltek az évek, Ulbrichtot már Erich Honecker követte a főtitkári székben, de a két család továbbra sem kapott engedélyt a találkozásra. Végül tizenkét évvel a fal felhúzása után jött el a nagy pillanat, amikor Madelaine keleten maradt, súlyosan beteg nagymamáját meglátogathatta. A két lány ekkor már 17 éves volt, és bár örültek a viszontlátásnak, egy világ választotta el őket egymástól. Megjelenésükben rögtön látszott a különbség. „Ő volt a csinos lány nyugatról, én pedig az ő szürke barátnője keletről, hosszú, fekete, kontyba tűzött hajjal. Szégyelltem magam előtte” – mondta Joe, aki alig ismert rá a kiszőkített Madelaine-re, aki vele ellentétben sminkelhette magát. A fiúkkal kapcsolatban megtalálták a közös hangot, más témák viszont bámulatot, vagy olykor némi irigységet váltottak ki Joe-ból: külföldi utak, legális fogamzásgátlás, Beatles-koncertek, vagy épp a nyugati írók művei. De leginkább mégsem a külsőségek voltak feltűnőek, hanem a keletnémetekbe oltott szorongás: 

„Elképesztően nyitott volt, és azt mondta, amit gondolt. Én ellenben folyamatosan azon gondolkodtam, nehogy egy rossz szót szóljak. Keleten ezt belénk nevelték.” 

A keserédes találkozás után Joe eldöntötte, hogy mindezeket ő is el akarja érni, kinyílt számára a világ. Az érettségi után megszökik nyugatra, és az álmait követi. Ahogy oly sokszor, az élet közbeszólt, és Joe otthon maradt. Az álmok egyre halványodtak, a fal pedig maradt – további 16 évig. 

Kelet- és Nyugat-Berlin elzárása a tömeges elvándorlást és az NDK rövid távú összeomlását valóban megállította, de még így is sokan próbálkoztak szökéssel, a sikertelen kísérletek pedig 1989-ig összesen 125 halálos áldozatot követeltek. Az ország pénzügyi és gazdasági válsága az 1980-as években tetőzött, és mivel a keletnémet pártvezetés mellett a szövetségesei – köztük a szovjetek – nem álltak ki egyértelműen, az 1989-es őszi tömegtüntetések végül a határok megnyitásához vezettek. A mámoros november 9-i éjszaka után a helyiek elkezdték lebontani a falat, majd egy évvel később, a német újraegyesítés után ez már szervezett keretek között zajlott. A munka évekig húzódott, és csak Berlinben 184 km falat, 154 km határkerítést, 144 km jelzőkészüléket és 87 km árkot számoltak fel.

Az egykor rettegett határra azóta emlékhelyek, művészeti alkotások emlékeztetnek, a fal maradványaival pedig a világ legkülönbözőbb pontjain találkozhatunk (köztük Budapesten). Némelyeket egyszerűen magángyűjtők vásárolták meg, de a német állam is gyakran ajándékoz partnereinek egy-egy darabot, emlékeztetve a világot a szabad mozgás fontosságára és a berlini eset tanulságaira.

Hevő Péter

A szerző történész, az Újkor.hu történettudományi ismeretterjesztő portál Világtörténelem rovatának vezetője, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársa.

A cikkben szereplő történet forrása: Ich war die Biedere aus dem Osten, in: Der Spiegel, 2011. augusztus 15. 

Kiemelt kép. Getty Images/ Paul Schutzer/The LIFE Picture Collection