–

„A férfiak állatok, akik biológiailag is arra vannak programozva, hogy szétszórják a magvaikat."

„Az eszüket a nadrágjukban tartják."

„Pornófilmeket néznek, akkor is, ha van állandó partnerük."

„Többször önkielégítenek, mint egy begajdult bonobó."

„Könnyű elcsavarni a fejüket."

„Csak néhány ital, és bárkire rávetnék magukat, ami mozog."

„Brit tudósok is megállapították, hogy a pasik minden második percben a szexre gondolnak."

Igen, ezek azok a durván általánosító, csúsztatásokkal teli mondatok, amiket nőként bemagoltunk különböző csalódások fájdalmának enyhítése, és a „férfi, mint olyan” megismerése céljából. Olyannyira bevéstük őket, hogy sztereotípiákká váltak, elhisszük, hogy így is van, aztán ha a másiknak „fáj a feje”, akkor kétségbeesetten fordulunk magunkba, megkérdőjelezve egész nőiességünket.

De vajon hogy érezheti magát az a férfi, aki tudván-tudva az összes  „kötelességét”, ideértve szexuális túlfűtöttségének kényszeres fitogtatását, nem tud megfelelni e torz, túlzó elvárásoknak? És mit tehet az a nő, aki évtizedeken át mást se hallott, mint hogy a férfiakat csak egy dolog érdekli, és azzal szembesül, hogy már az sem?

Csak arra tud gondolni, hogy ez nőként őt minősíti. A férfi meg arra, hogy ez csakis őt, mint férfit. Miközben egyiküknek sincs igaza.

Ezek azok az esetek, amikről – főleg, ha régóta nem volt partnerünk, és kiéheztünk, vagy csak alacsony az önbizalmunk – nem szeretünk beszélni. Legszívesebben elfelejtenénk az összeset, mert saját értéktelenségünket látjuk benne viszont – szerintem tévesen. A férfiak nem szexőrült gépek, hanem nagyon is összetett emberek, csak ezt elég nehéz megérteni úgy, hogy az ellenkezőjét sulykolták belénk hosszú ideig. Vagy ha ez nem igaz, ha igazából mégis faék egyszerűséggel működnek, akkor tényleg én nem vagyok elég jó nő. (Na, jó, viccelek). ((Talán.))

Egy

Ez például többször megesett: ott fekszem az ágyon szexi fehérneműben, minden adott egy pásztorórához, készülődtem, meg is beszéltük, a gyerek a nagyinál, megvoltak a „jelek”, mindennek klappolnia kéne. Bejön a fickóm a szobába, elmegy mellettem, átöltözik pizsamába, miközben egy szót sem szól, és láthatóan arra készül, hogy lefekszik – aludni. Sőt, ha merész, akkor azt is megkérdezi, én nem vagyok-e álmos. Vágok erre egy elég egyértelmű arcot, mire beveti a „nem értem, mi a bajod” figurát. Ha tudja, hogy alulmaradna a vitában, inkább gyorsan elalszik. Kurvára nem érdeklem, ahogy az eladónő sem, aki szerint ebben a cuccban csak a hülye nem dönt le a lábamról.

Na, de most akkor ki is itt a hülye? Mutass egy nőt, aki erre nem sírja el magát – én elsírtam.

Kettő

Ismerem az érzést – egy másik kapcsolatból –, amikor kis cetliket írsz a másiknak, amiken felsorolod, milyen bókok esnének jól, mert a párodnak fogalma sincs, hogyan kéne tenni a szépet egy nőnek. Soha nem dicsér, nincs elismerés, nincs évődés, sem flört, a kémia rég „elpárolgott”, aztán meg nem érti, miért nem vagyok „hangulatban”. Régóta elfordul a közös ágyban. Totálisan félreértjük egymást, szexuális értelemben nemcsak egy nyelvet nem beszélünk, egy kontinensen sem vagyunk. Végül hosszú hónapok szexuális éhezése után ez nyírja ki a kapcsolatot.

Felnőttként a szex miatt szakítani, van ennél nagyobb képtelenség? Van.

Három

Tíz évvel korábban vagyunk. A férjem beteg, nyomja az ágyat, de amolyan férfinátha ez, nincs láza sem. Egész élénk, viccelődünk azzal, hogy én ápolom, évődünk, kezdünk hangulatba kerülni, mire hirtelen ötlettől vezérelve rittyentek magamra egy nővérkeruhát. Megfordul, rám néz, és elneveti magát. Úgy igazán, mint amikor valami vicceset látsz, például, mert pofára esett a videóban a macska a kaparófáról.

Egy percembe telik megszabadulni a gönctől, és évekbe, mire kiheverem a megaláztatást.

Mély sebek ezek, főleg az én önbizalomhiányommal, dacára minden tudásomnak – és megértésemnek – a fáradt, túlhajszolt, stresszes, félreértett férfiakról. Egészen addig tudtak fájdalmat okozni, amíg bátran meg nem kérdeztem az érintetteket, mégis hogy nézett ki ez a három eset – az ő szemszögükből.

A barátom, aki elaludt mellettem, egyszerűen hullafáradt volt. Nyomasztotta a munkahelyi gondja, valamin meg is sértődött napközben, amit nem mondott el, és egyébként is önbizalomhiánya van – mindig az volt, ha szexre került sor. Túl van pár csalódáson, és nehezen kezdeményez, ritkán hiszi el, hogy jó is lehet, azt meg sosem, hogy esetleg szexi. Neki a legtöbb esetben rá kell készülnie lélekben arra, hogy együtt leszünk, és ha rajtam azt látja, hogy fáradt vagy szomorú vagyok, azt annyira tiszteletben tartja, hogy alapból elkönyveli a többnapi szexmentességet. Csak ezt nem mondja el nekem, ahogy én se neki előre azt, hogy az ágyban vigasztalódnék meg.

A másik esetben – mint kiderült –  a férfiúnak nem véletlenül nem volt fogalma a nőkről – nem is nagyon látott rajtam kívül másikat közelről. Minderre húzott egy magabiztos, nagydumás mázat meg teljesítményt, de alatta egy sérült, félénk kisfiú lapult, akinek fogalma sem volt, mit kezdjen egy nőnemű lénnyel, aki nem csupán a képzeletében létezik. Ami rosszabb, nem is tudta megtanulni.

A – ma már – exférjem annyit mondott, hogy azért nevetett, mert nagyon meglepődött, és nem számított a nővérkejelmezre, és elsőre azt sem fogta fel, mégis, mi ez. Kénytelen vagyok elhinni neki, ahogy azt is, hogy utána nagyon megbánta azt a nevetést, és sajnálta magát, amiért nem láthat, mondjuk, Leia hercegnőként.

Mivel már elváltunk, tök mindegy, hogy elhiszem-e.

De választhatok: vagy emésztem és hibáztatom magam minden olyan alkalom után, amikor én akarom, a pasim meg nem, vagy elhiszem, hogy ők is lehetnek betegek, fáradtak, kedvetlenek. Azt hiszem, utóbbi mellett döntök, és kihajítom az összes olyan nősegélyező könyvet, amiben arról akarnak meggyőzni, hogy a férfiakat semmi más nem érdekli.

F. Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Image Source