–

Tériszony

Sosem elemezgettem, mióta van tériszonyom és honnan eredeztethető. Van és kész. A magasságtól – és a bezártságtól – való rettegésem gátat szabott már számos munkahelyi utazásomnak, ezért hagytam ki még a korai, Nemzeti Sportos éveimben egy japán, egy kínai és egy Puerto Ricó-i utat. Neki akartam vágni az ázsiai célpontoknak a Transzszibériai Expresszel, de egyrészt közölték az utazásban jártas ismerőseim, hogy az sokkal veszélyesebb – tekintettel a nem túl cizellált utazóközönségre –, másfelől olyan sokáig tart, hogy az egész éves szabadságom sem lenne elég a több ezer kilométernyi vonatozásra. 

Repülés

Közelebbi célpontok esetén hajlandó voltam felülni a repülőre: eljutottam már Lisszabonba, Eindhovenbe, Cardiffba, Londonba és Dublinba, de minden alkalommal komoly előkészületeket igényelt, hogy egyáltalán eljussak a reptérig – ilyenkor előtte való éjjel egy percet sem alszom –, hogy a felszállás izgalmait elviseljem, hogy fent a magasban se legyek figyelmes minden neszre, és hogy toleráljam a turbulenciát, a landolásról már nem is beszélve.

Aztán persze tudom, hogy a helyszínen töltött perceknek csak akkor van értelmük, ha el tudom hessegetni a gondolatot, hogy valahogy még haza is kell jutnom.

De mindannyiszor felültem, és hiszti nélkül végigcsináltam.

A lányom plüsskutyáját szorongatom ilyenkor – vagy a mellettem ülő kezét, ha nem idegen –, és mereven figyelek, úgy érzem, mintha a légzésem csillapításával növelném a gép fennmaradási esélyeit. 

Az, hogy minden alkalommal, amikor lehetőségem volt Európában repülni, felültem a gépre, teljesen tudatos döntés volt részemről.

Liftfóbia és pánikbetegség

A lifttel való utazáshoz is tudatosan szoktam vissza. A néhai Csehszlovákiában ragadtam be egy liftbe még gyerekként, ami felerősítette a bezártságtól való rettegésemet, ezt követően pedig húsz évig mellőztem a felvonók használatát. A pánikbetegség csak felerősítette az effajta averzióimat, aztán ahogy lépkedtem előre a pánik elleni harcban, úgy néztem szembe a régi, megkövült félelmeimmel is. 

A félelmek hálójában

Egy ideig hadakoztak egymással a régi és az új félelmek, aztán szép lassan egymásba fonódtak. Behálózták az egész életemet. Féltem minden új élelmiszertől, mert allergia gyötört. Rettegtem a gyógyszerektől, mert gyógyszerallergiám is volt. A magasság és a bezártság alapból mumusnak számított, ehhez jött még az utazástól való viszolygás is - hónapokig taxiztam, vagy a kollégáim hordoztak dolgozni.

Cisztáim nőttek mindenütt: a szemhéjamon, a lábkörmöm mellett, a melleimben, visszajáró beteg voltam az onkológiai intézetben,

drága Pommersheim doktor úr ráíratta a kartonomra, hogy cancerophobiám van, annyira rettegtem a ráktól. 

Sok műtéten volt, 2015-ben mindkét mellemet leoperálták 

Féltem a férjem dolgaitól. Szenvedélybeteg volt, veszélybe sodort minket. Egyéves volt a lányom, amikor az egész életünk romba dőlt. Féltem azoktól, akik veszélyeztették a nyugalmunkat, féltem attól, hogy nagy bajba kerül az uram, aggódtam, hogy sosem kecmereg ki a betegség poklából, féltem attól, hogy összeroppanok a saját (pánik)betegségem, és az ő betegsége alatt és rettegtem attól, hogy nem lesz lehetőségem felnevelni a gyerekemet. 

A félelmeire mindenki máshogy reagál, de mi magunk sem mindig ugyanolyan választ adunk rájuk, és a létünket alapjaiban megrendítő, félelmet generáló helyzetekre.

Nálam régen a kétségbeeséssel kezdődött minden. Elfogyott körülöttem a levegő, és beszűkült a látóterem. Végzetes problémaként tekintettem az előttem tornyosuló gondra, úgy éreztem, hogy a világtörténelemben ilyen katasztrófa még nem történt soha senkivel és nem is fog. Az önsajnálattal folytatódott, és a teljes depresszióval teljesedett ki.

Ma teljesen más a taktikám

Olyan sok baj ért már az életben, hogy kifejlesztettem a magam megoldási technikáit.

Féltve őrzöm életem legborzalmasabb perceit, mert ha azokat fel tudom idézni, a ma gondjai eltörpülnek mellettük.

Nem szeretem a mai trendeket, amelyek azt sugallják, hogy vizionáljunk csupa szépet és jót magunk elé, és azzal bevonzzuk a csodát. A csodát szerintem munkával és odaadással lehet bevonzani. Álmodozással semmiképp. 

Mostanában elébe megyek a félelmeimnek

Kihúzom a méregfogát mindegyiknek. Lifttel már utazom. Bármilyen új élelmiszert kíváncsisággal fogyasztok el, eszembe sem jut, hogy bajom lehet tőlük. Ha lesz is, majd elugrom az ügyeletre. Gyógyszert eleve nem szedek, mert sosem vagyok beteg. Az életvitelem megváltoztatása, az, hogy sokat sportolok és egészségesen étkezem, plusz hogy máshogy gondolkozom, megváltoztatta a velem történő dolgok előjelét.

A probléma nem probléma többé, hanem feladat. A veszteség nem veszteség többé, hanem változás. A hiány nem hiány többé, hanem hely az új számára. 

Újabb kalandok

Ezen változások miatt vágok bele folyton újabb és újabb kalandokba. Nem szerettem a vizet, de 43 évesen megtanultam úszni, egész jól megy. Mostanában pedig túrázom, 45 évesen kaptam rá a természetjárásra, amely olykor már-már átcsúszik hegymászásba. Nemrégiben Montenegróban jártam, ahol egy elég merész hegyoldalon kapaszkodtunk fel 2200 méter magasságig.

Féltem, de mentem. Pontosan tudtam, hol a saját határom, megbeszéltem a túravezetővel, hogy ha nem bírom, megállok és bevárom őket.

Együtt állt meg az egész csapat, mert a hótorlasz miatt nagyon veszélyes lett volna tovább mászni. 

Ahhoz, hogy az ember tudja, meddig fejlődés, és mikortól vakmerőség egy-egy kaland, sok időnek el kell telnie, és sok viszontagságon kell keresztülmennie, csak így tud kellő mennyiségű ismeretet összegyűjteni magáról. Otthon a fotelben ülve nem érnek impulzusok, nem járom be a félelmeim kálváriáját, nem ütközöm falakba és nem szökik fel az adrenalinom.

A kényelmi pozíció nem késztet gyors döntésekre, nem hozza ki belőlem az analitikust, nem tesz kíváncsivá… és nem fakaszt örömöt, büszkeséget. 

Ezért vagyok úton – rendületlenül

A hegymászós kihívás mellett egy másikkal is szembenéztem Montenegróban. Lecsúsztam a Tara Canyont átívelő drótkötélpályán. 180 méter magasan, 824 méter hosszan ível át a kötél a szurdok felett. Ott aztán igazán féltem, remegett a lábam, a gyomrom mákszemnyire zsugorodott össze.

De tudtam, hogy ha megcsinálom, akkor a belső, lelki létrámon megint több fokot lépek feljebb. Erősebb leszek a hétköznapi élet harcaiban, azt tudom mondani magamnak, hogy „ügyes vagy, kicsi lány, mert megint túljártál a félelmeid eszén.”

A félelem egyszerre taszít és vonz. Korlátoz, és közben megszokod. Beszűkít, elaltat, tompít és behatárol. De én nem azért vagyok itt, hogy így éljek. Én azért jöttem, hogy boldog legyek. Azért születtem, hogy azon a belső létrán feljebb kapaszkodjak. Nem öncélúan, hanem az élet tiszteletére.

Élni jó. Félni nem jó.

És én élek. 

Kalandos perceimmel pedig az időbe vésem a létezés himnuszát.

Képek és szöveg: Tamás Rita