„A fóbiáinkkal nem vagyunk egyedül, és ennek felismerése az első lépés a tőlük való megszabadulás útján” – Isten éltesse Stephen Kinget!

–

„Szörnyek márpedig léteznek”

– mélázom el magamban, miközben meg-megbotlanak lábaim az egyenetlen macskaköveken. A kocsiszínbe vezető síneket felverte a gaz. A kiszáradt ágak csontujjakként markolnak a levegőbe. Hátam mögött a csepeli víztorony irdatlan betontömbje látatlanul is összenyom. Négy darab százforintos bankjegy lapul izzadó tenyeremben, Kossuth Lajos arcképét felismerhetetlenné gyűrik rajtuk az ujjaim. A könyv, amit kinéztem magamnak, felemészti az összes zsebpénzemet, de ezúttal nem vérzik a szívem. Inkább lenyelhetetlenül dobog a torkomban.

1993-at írunk, én pedig kiskamasz fejjel hamarosan a birtokomban tudhatom életem első Stephen King-kötetét!

Késő délután van. Az utam egymásra tornyozott talpfák mellett vezet el, amelyek mögül elővillan egy kibelezett teherautó kasztnija. A törött szélvédők mélyén mintha mozdulna valami. A valóságot rögtön elmossa egy emlék, ahogy szorongva állok otthon a konyhából az előszobába kivetülő fénypászmában. Nagyra nyílt szemmel meredek a sötétség mélyén rejtőző árnyalakra. Apám a konyhából zsémbel, hogy miért nem hozom már a szobából azt az átkozott cigarettát. De én képtelen vagyok megmozdulni, hatéves önérzetemet a lábammal együtt köti gúzsba a félelem. Bezzeg az a valami mozog, nyugtalanul vár reám, és csak a villanyfény kényszeríti meghátrálásra. Mintha soha ott sem lett volna.

Kétszer annyi idősen is hiszem, ott, a csepeli HÉV végállomásánál baktatva, hogy igenis láttam valamit, és megnyugtat a tudat, hogy valahol valaki képes papírra vetni a félelmeimet. Így már rögtön nem is annyira rémisztők.

Nemcsak ez bizonyítja, hogy Stephen King együtt rezonál a gyermeki lélekkel, hanem a magával ragadó képzelete is. Történetei éppúgy építkeznek a valóság köves talajából, mint a fantázia megfoghatatlan (rém)álmaiból. A regényeiben vázolt karakterek lelki mélységeibe bele lehet szédülni, és nála nem csak jópofa aforizma, hogy a mélyből valami visszanéz rád.

Hemingway öreg halásza ő, aki a zavarosban pecázik, és óriási dögöket vonszol partra a tudatalattinkból, hogy megmentsen minket önmagunktól. Kingnél teljesen magától értetődő, hogy a gyerekek többet és mélyebben látnak a dolgok mögé, különösen ott, ahol a képzeletüktől a valóság szövete fölfeslik. Minden figurája átjáró egy bonyolult, végletekig csiszolt, önálló kis univerzumba, amelyet úgy hívnak: én. És ami papíron ilyen jól mutat, ott talán a valóság sem lehet nagyon más, mint az ilyen egoverzumok összessége, a territóriumok territóriuma. Egy magányos kamasz számára ez mindenképp vigasztaló.

Idővel Kinghez is fel lehet nőni

Más és más élményt tartogat minden korosztálynak. Az Állattemetőben a tinédzser még csak a visszatérő holtakat látja, nem a feldolgozatlan gyász allegóriáját, amely képes szétcincálni egy családot. A ragyogás felnőttfejjel válik igazán a szenvedélybetegség és az írói válság kétségbeesett segélykiáltásává, ahol Danny a kéretlen atyai örökségtől szabadulna. Vele szemben az Azban szereplő Vesztesek Klubjának még csak különleges képesség sem adatik: félelmeiktől egyedül képtelenek megszabadulni, Az egyenként felzabálná az életüket, ha össze nem fognak, hiszen együtt bármire képesek. Így van ez az életben is:

igen, szörnyek valóban léteznek, mindenki megteremti a magáét. De a fóbiáinkkal nem vagyunk egyedül, és ennek felismerése az első lépés a tőlük való megszabadulás útján.

A vasútállomás épülete mellett újságos kioszk, az internet előtti kor legfőbb információs forrása

A helyi érdekű vasútra várakozók kezében mobiltelefon helyett zizegő újságpapír. A könyvárus standja maga a Kánaán. Még ma sem tudok úgy elmenni a kipakolt könyvek mellett, hogy gondolatban be ne rendezzek belőlük egy könyvtárszobát. Ott és akkor izgatottan lépek az asztalhoz, szemem kutatva fut át a figyelemfelkeltő címeken és a tekinteteket rabul ejtő borítókon. Szívem nagyot dobban, amikor pillantásom elakad a keresett kötetben. Szinte félve veszem kézbe, tudat alatt a rendreutasításra várva, hiszen mégsem gyerekkönyvet tartok a kezemben.

Korábban már olvastam a fülszöveget a hátlapon, de még egyszer átfutom, újra megborzongva a hatásvadász sorokon, miszerint annyira rémisztő, hogy a szerző vonakodott befejezni a művet. Miközben belelapozok, titkon az orromhoz emelem, élvezve az új könyv semmihez sem fogható illatát. Pénz cserél gazdát (360 forintot fizetek érte), a könyvárusnő pedig mosolyogva nyújtja át a legújabb szerzeményemet. Kótyagosan és elvarázsolva igyekszem hazafelé a sűrűsödő árnyak közepette.

Nem félek többé, mert King velem van: befészkeli magát az agytekervényeimbe, jelenlététől megfutamodik a setét

Korábban csak A tűzgyújtót olvastam a szerzőtől, a szamárfüles könyvtári példány ott árválkodik az asztalomon. Még nem tudhatom, hogy az igazi szerelem csak most kezdődik, a kezemben tartott kötettel, és két tömött könyvespolcban ölt majd testet.

Stephen King közel három évtizede adott könyvet a kezembe, elűzte a magányt és megszabadított a szörnyeimtől.

A népszerű író, aki előszeretettel dobálja a legkisebbeket elméje mángorlójába, és puszta szavakkal képes szétszakítani a valóságot, ma ünnepli a születésnapját. Isten éltesse, Mr. King! Ma végre az olvasóival egyetemben Ön is lebeghet!

Bányász Attila

Kiemelt kép: Getty Images/Brownie Harris/CBS