Attól a pillanattól kezdve, hogy az embernek megszületnek a gyerekei, azonnal eltűnnek alóla a civilizáció pihe-puha bársonypárnái, és ismét olyannyira eggyé válik a természettel, mint anno az ősemberek. Na, jó... majdnem annyira. Hajadon koromban nem jelentett mást az évszakok váltakozása, mint hogy fröccsről forralt borra váltok, elhúzódó hideg esetében pedig vodkára. Miközben a kocsmapultot támasztottam merengő bölcsésztársaimmal, egyáltalán nem izgatott, hogy odakint az őszi szél játszik-e pajkosan a lehullott falevelekkel, hópelyhek milliárdjai kavarognak a hideg ködben, tavaszi záporok és zivatarok váltják-e egymást hektikusan... vagy épp a forró nap perzseli olvadtra a fekete betont.

Aztán a gyerekek érkezésével mindez egy csapásra megváltozott. Nem bújhattam már el többé a szélsőséges időjárás elől valami kényelmes kis zugba, hiszen a srácokat mindennap meg kellett járatni odakint. Egyrészt, hogy a külső impulzusoktól pallérozódhasson zsenge elméjük, másrészt, mert köztudott, hogy a csöpp purdék hisztériára való hajlama szobahőmérsékleten enged ki leginkább.

Így aztán friss anyukaként reggel elsőként az időjárást csekkoltam, méghozzá rögtön négy megbízható forrásból, az ablakon kinézésen és kezem kidugásán kívül. A hidegfrontot személyes sértésnek vettem, az ónos esőt üldöztetésnek, a kőkemény mínuszokban is csak az engem ért igazságtalanságot láttam.

Voltak olyan időszakok, amikor úgy be volt ragadva nekem a meteorológia, mint torkos óvodás markában a vajkaramella.

Olyan lettem, mint egy túlbuzgó brit. Semmi, de tényleg semmi másról nem tudtam beszélni a hallgatóságomnak, csak a várható időjárásról, kizárólag ebben láttam minden bajom forrását. Bármi extrémet is tartogatott számomra aznapra a klíma, tudtam, hogy ez bizony nekem nagyon fájni fog. Mert vagy a télikabát alatt szegycsontig csatakosan tolom majd a babakocsit a nyolcvanhárom rétegtől pufira beöltöztetett, óbégató gyerekekkel megpakolva, vagy a jeges vihartól cserzett arccal, kirepedt kezekkel fogom löködni a hintát a behavazott játszótéren a varjak károgásától kísérve.

Noha a gyerekeim most már iskolába járnak, így az egész napos foglalkoztatásuk hál’ istennek államilag meg van oldva, nem felejtettem el a kőkemény gyedes éveket. Azok a hosszú téli hónapok, amikor hazaestem délben a napi sétáról, és a bepisilés határán ugrándozva elkezdtem lefejteni a félig még átfagyott, félig már kiizzadt csemetéimről a harmincöt orkán-, gyapjú- és polár-réteget, majd magunkra csuktam a csúsztatott zsalu odúnk ajtaját, tudva, hogy másnap reggel kilencig esélyem sem lesz felnőtt arcokat látni, nos, azt hiszem, ezt a rettenetes időszakot mind a mai napig nem hevertem ki.

Úgyhogy, kedves hasonló csizmában taposó, téli magányt élő szülőtárs, ha kezdesz belerokkanni a sötét, hideg, magányos napokba, hadd üzenjek neked: kitartás! Hidd el nekem, egyszer eljön a tavasz is, és ami még elképzelhetetlenebb, de igaz: lesz idő, amikor nem fogja a jeges iszony összemarkolni a szíved a közelgő hosszú téli hónapok gondolatára. Amikor decemberben tényleg az lesz ismét a legnagyobb dilemmád, hogy forralt bort vagy inkább egy csésze gőzölgő kamillateát guríts-e le a didergős nap lezárásaként.

Fiala Borcsa

Kép: ITT