Nemszeretem bogarak – Hogyan (ne) örökítsük tovább a rovarfóbiánkat?
Elég volt egy rettenetesen kínos incidens egy vicces kedvű fiúval meg egy cserebogárral, hogy szerzőnk halálos rettegésben éljen minden ízeltlábúval kapcsolatban. Anyaként azonban megacélozta magát, hátha úgy nem örökíti át rovarfóbiáját a lányára. Hogy ez mennyire sikerült neki? Trembácz Éva Zsuzsa írása.
–
A rovarfóbia genetikailag öröklődik – egy benzinkút vécéjében zajló hitchcocki jelenet juttatott e magvas megállapításra. A mellékhelyiségben két másodperce tartózkodó ötéves lányom ugyanis a magas C-t kivágva éktelen visításba kezdett. A pániktól az ajtóba belesimuló gyerek merev tekintete szinte kiáltotta a rettegés kiváltó okát – mert, ugye, a gyerek nem tudott szavakat formálni a folyamatos ordítástól. Nem-nem vérszomjas vámpír kukucskált ki a tartályból rezesfejű mokaszinkígyóval a nyakában, hanem egy árva szúnyog csücsült ott – és esküszöm, nekünk háttal. A helyzet súlyát felismerve azonnal megértettem, hogy a ’79 környékén cserebogár okozta traumámat tudat alatt tovább örökíthettem, és az most egy generációval később egy autópálya mellett lévő illemhelyen manifesztálódik. A pánik okait feltáró másik verzióm szerint pedig az inszektofóbia genetikailag öröklődik.
Biztos voltam abban, hogy nem akarom továbbadni a lányomnak a bogaraktól való rettegésem.
Én, aki a katicabogarakban is csak három lépés távolságból tudok gyönyörködni, és biológiaórán a fej-tor-potroh hallatán hidegleléssel küzdöttem, a lányom megszületése után – minden erőmet összeszedve– bátran néztem szembe pókkal, szitakötővel, sőt, méhecskével is. Mosollyal az arcomon, fakírként tűrtem, ahogy a darázs körözött az orrom előtt, meg se kottyant, ha nagytestű, hosszú lábú pókot pateroltam ki a lakásból, lazán hessentettem el a molylepkéket, és könnyedén fújtam be rovarirtóval a nappalin átcsörtető ötcentis csótányt. Bántani ugyanúgy nem tudom a rovarokat, mint ahogy a közelemben elviselni sem – ennek némileg ellentmond a csótány esete, de védelmemül szolgáljon, hogy mifelénk, a szubtrópusi éghajlaton igen termetesre nőnek.
Pszichológusi kanapé nélkül is tudom, hogy a traumám kiváltó oka 1979 tavaszán keresendő.
Lengett a friss szellő, szállt az orgonaillat, de ennek a májusnak volt egy nagyon kellemetlen velejárója: a várost ellepő cserebogár-invázió. Ott voltak a fák levelein, bokrok alól csaptak le ránk, reptükben akadtak bele magasra tupírozott hajkoronákba. Egy májusi délelőttön két óra közti szünetemet és a rovarvilághoz való kapcsolatomat csonkította meg egy fiú és hat cserebogárláb. Néhány lánnyal nyugisan gumiköteleztem az iskola udvarán, amikor egy osztálytársam nemes egyszerűséggel cserebogarat dobott a pólómba. Én indiántáncot járva, halálsikoly közepette próbáltam megszabadulni a bogártól, míg az egy ideig a hátam és a pólóm között cikázott, és nagyot koppant, de Arany János éji bogarával ellentétben továbbra is aktív volt, és – a kijáratot nem találva – mindent megtett, hogy ízelt lábaival belém kapaszkodjon.
Sikerült is neki befészkelnie magát a pólómba, ahonnan – visításomat hallva – egy tanárnő vette ki. Innen számítható a teljes lejtmenet a rovarvilág és köztem.
A mélypont hatodik osztályban jött el, amikor rovargyűjtemény néven igen barbár feladatot kaptunk a nyárra: gyűjtsünk bogarakat, rovarokat, majd azokat gombostűvel rögzítsük egy hungarocelldarabra.
Így a fehér háttérből félelmetesen emelkedtek ki feketés-zölden csillogó szentjánosbogarak, jobb sorsa érdemes szöcskék, tücskök, hőscincérek és apró hangyák. A tudatom abszolút blokkolja az élményt, így fogalmam sincs, hogy abszolváltam-e a feladatot, és ha igen, hogyan.
Természetesen mindenki jót akart, és racionális érvekkel nyugtatgatott: hol a bogár és az én méretem közti nyilvánvaló különbséggel akarták tompítani irracionális félelmemet, hol a veszély elbagatellizálásával próbálkoztak. Sokkal kisebb, mint te – mondták sokan. Igen, valóban kisebb, de mit érdekelt engem a méretbeli különbség, amikor az ízeltlábak látványa semmivel nem keltett bennem kisebb félelmet, mint az, ha egy kiéhezett húsevő cápa, egy ugrásra kész párduc és egy kapföldi oroszlán vett volna körül. Ne félj tőle, nem bánt! – mondták mások.
Azt hiszem, odáig el sem akartam jutni, hogy esélyt adjak neki arra, hogy bántson, mert úgy egyáltalán a látóterem közelében sem akartam tudni őket.
Ilyen gyenge kezdés után igazi diadalmenetnek éreztem azt, hogy anyai mivoltom sokat javított a rovarvilággal való viszonyomon. Egy részmegoldás pedig a tavalyi könyvhéten esett az ölembe a Nagy bogárkönyv formájában, úgyhogy azóta vígan nézegetünk hangyákat, pókokat, szöcskéket. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan szoktassam le a lányomat, hogy tíz percig vizsgálgasson minden apró üreget a nyilvános vécékben ott megbújó, félelmetes rovarok után kutatva.
Trembácz Éva Zsuzsa
Ha szívesen olvasnád még szerzőnk egyéb írásait, mindenképp nézd meg a Facebook-oldalát is!
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Valter Jacinto, Annie Otzen