-

Eltelt negyven nap Facebook nélkül. Sose hittem volna, de egyáltalán nem volt nagy kihívás. Az első pár napot leszámítva, amikor kényszeresen e-maileket frissítgettem – jobb híján –, teljesen zökkenőmentesen alakult az életem. Persze vicces volt az első belépés, ami így nézett ki:

ginafb

Muszáj megosztanom veletek az első aktivitásokat, én is csak utólag tudatosítottam, mennyire WMN-rajongó vagyok:

Az első ismerős, akit visszaigazoltam: Szabó Domesz (Szabó Dominika, új állandó szerzőnk, a szerk.)

Az első lájk: megjelenik Fiala Borcsa könyve

Az első esemény, amire „ott leszek”-et kattintottam: WMN-est

Na, de lássuk, milyen következményei vannak, ha úgy döntesz, hogy ideiglenesen szabaddá teszed magad a legnagyobb közösségi oldaltól.

Voltak hátrányok

1. Sértettség

Nem mindenki figyeli a státuszfrissítéseimet, és nem mindenkinek tűnik fel az óriási offline felirat a profil- és borítóképemen. Tehát sokan furcsállták, hogy nem válaszolok az üzenetekre, és lehet, hogy ezzel rossz érzéseket keltettem másokban, akaratomon kívül. Bocs, tényleg!

2. Kísértés

A zárt csoportok a legjobb és leggyorsabb kommunikációt teszik lehetővé. Ezért érzem úgy, hogy amíg Facebook van, addig nagyon nehéz nem rajta lenni. A mértéket viszont meg lehet találni.

3. Lelassult kommunikáció

A céges kommunikációt erősen bénítja, ha a vezető nincs fent a Facebookon. Nehézkes volt válaszolni az itt befutó megkeresésekre, és például hirdetési kampányt sem tudtam futtatni, pedig augusztus végén mindig szoktam.

Jöjjenek most a boldogító hozadékok:

1. Csend lett

Igazi, békés nyugalom. Már az első cikkben bevallottam, hogy függő voltam, ciki, nem ciki, ez van. Pár nappal később tudatosítottam: ez bizony azt is jelentette, hogy bizonyos mértékig függtem attól, hogy virtuális nyüzsgés, hangzavar legyen körülöttem, és állandó visszajelzést kapjak. A negyven nap alatt leszoktam arról, hogy mindent világgá kürtöljek, ami velem történt, és csak azokkal osztottam meg az élményeimet, akik a közvetlen közelemben voltak épp. És valójában ez pont elégnek bizonyult.

2. Tisztultak a viszonyok

A fentiből az is következik, hogy a virtuális csendtől elkezdenek helyükre kerülni a dolgok. Kiderül, mi fontos, és mi nem az. Mi érdemes megosztásra, mi nem. Hogy valódi gondolatokat jó terjeszteni, de csak akkor, ha az nem önfényezésre, önigazolásra szolgál. Hogy ami tényleg fontos, azt el lehet küldeni e-mailben is, fel lehet olvasni, meg lehet beszélni. És hogy mennyire más úgy beszélgetni egy témáról, hogy csak ketten-páran vagytok benne, nem kiabál közbe senki kommentben, és nem zavar meg egy újabb felugró ablak. Ja, és a telefonodat sem nyomogatod közben kényszeresen. Egyszerűen tartalmassá válnak a kapcsolatok.

3. Leszűkült a „barátok” köre

A virtuális közléskényszer ellaposította a mély kapcsolataimat, és a virtuális reakciók zajossá tették az életemet, így eltompultak benne az igazi hangok. Mindig hálás voltam azért, hogy sok „jó ismerősöm”, barátom van. Most viszont arra kellett rájönnöm, hogy végső soron az a nagyjából tíz ember fontos igazán, akik a telefonomban is a kedvencek között vannak. Akik éjszaka is hívhatnak, ha baj van, és akiket én is elsőként hívok fel, keresek meg, amikor valóban jelentős dolog történik velem.

4. Visszatért a régi befogadói élmény

Na, ezt nagyon szépen mondtam! A lényeg, hogy újra elkezdtem sok papíralapú szöveget olvasni. Bár csak a Facebookról jöttem le, egy idő után a virtuális térben eltöltött idő is elkezdett lecsökkenni, és például csak akkor kerestem egy verset a Google-ban, ha végképp nem találtam a könyvespolcon a kötetet. Ha a kötet megvolt, akkor kiültem vele szépen a teraszra, és olvasgattam. Ja, és a szemem is hálás volt, hogy nem húsz centiről kellett bandzsítania egy ötször nyolc centis kijelzőre.

5. Megláttam új dolgokat

És más szemmel néztem a régieket. Abból is érzékeltem, mennyire beszippantott a közösségi média, hogy az első időben mindenről „az” jutott eszembe. Mármint, hogy ezt most meg kéne osztani. Aztán idővel elkezdtem élvezni, hogy az élmények megmaradnak csak az enyémek, van idő rajta gondolkodni, megnézni alulról, felülről, de főleg bentről. Mögé menni a dolgoknak. És amikor már a valódihoz közelítő megismerésen túl vagyok, akkor kezdek beszélgetni róla. Nagyon röviden: csökkennek a felületes élmények, gyarapodnak a mélyek.

6. Koncentráltabbá váltam

Hajlamos vagyok a figyelemzavarra, és ezt kifejezetten súlyosbítja, hog hagyom magam megzavarni a virtuális térből érkező, általában teljesen lényegtelen impulzusokkal. Sokkal hatékonyabban tudok dolgozni, írni, ha csökkentem ennek esélyét, tehát például nincs megnyitva állandóan ezer oldal, ahonnan jön a folyamatos input. Sokkal többet írtam, és közben sokkal kevesebb komment jutott el hozzám.

7. Elkezdtem könyvet írni

Az egyik WMN-cikk alatti kommentekből (az eredeti cikk alatt láttam a reakciókat, de reagálni nem tudtam, mert csak Facebook-felhasználóként lehet kommentelni az írásainkat ott is) rájöttem arra, hogy a fő témáim - életmódváltás, lelki sérülésekre visszavezethető testi tünetek, önelfogadás, fizikai és lelki egészség - nagyon korlátozottan alkalmasak arra, hogy cikkterjedelemben megoszthatók és befogadhatók legyenek. Úgyhogy végre nekiültem, és elkezdtem megírni azt a könyvet, amit évek óta tervezek. Huh, jó kis coming out ez a végére. Azért virtuálisan drukkolhattok, megköszönöm. És most már lájkolni is fogom!

És a végére

A Facebook nem ördögtől való dolog, csak meg kell tanulnom élni az előnyeivel, és háttérbe szorítani belőle azokat, amik csak elvesznek az időmből. Most az az elképzelésem, hogy korlátozom az itt töltött időt egy reggeli, és egy esti órára, viszont valószínűleg telepítem a messengert és egy csoport- és oldalkezelő applikációt, hogy ha valami tényleg sürgős, akkor tudjak azzal – de csak azzal – foglalkozni.

Prónay-Zakar Gina