Hivatalosan a hiperaktív figyelemzavar a társadalom nyolc–húsz százalékát érinti, és ez a szám – a diagnosztizálatlan sorstársak, azaz a magas a látencia miatt – nagyjából annyira pontos, mint a buszmenetrend. Vagy mi, akik ezzel az eltéréssel élünk.

Képzeld el, hogy kisgyermekes szülő vagy, és a  gyermeked leuralja az életedet, annyi figyelmet akar. Képzeld el, hogy ez a gyerek a fejedben él, a szíved dobbanásaiban, az ereidben: a reggeli tompa gyomorfájásokban, amik estig és halálodig biztosan kitartanak.

A folyton lüktető, impulzív agyadban, ami egyszerre akar cselekedni és megállni: futni és elmerülni.

Snitt.

Mindent az impulzus határoz meg

Az első impulzus a legfontosabb, ugye. Nekünk az életünket, a cselekedeteinket uralja, és törli az előzményeket a böngészőből.

 A legutolsó feladatot, a legerőteljesebb parancsot hajtjuk végre, amíg az amplitúdó rezeg, és amint kihuny, az önfegyelem viaskodik a következő impulzussal. Ha nyer, akkor a feladatot, ha összecsapva is, de megoldotta. Ha nem, akkor csúszik.

És az egy darab cikk is a huszonnegyedik órában lesz megírva, mint ez itt, kézzel, papíron, egy ujjal, telefonba, és eközben belül egyszerre szól a „csináld, kisfiam, mert soha nem leszel kész” szülői parancs a Meshuggah Clockworks-ével – és párhuzamosan futni is szeretnék. Most. 

Valaki lőjön le, légy szí'. Az agyammal kezdje, és a rakoncátlan GABA-transzmittereimmel. Legalább egy picit nyugalmam lesz.

Nyugalom az nincs, és az ADHD csak az egyik, jelentős szelete az egésznek.

Kisgyerekkorban kezdődik

Aki benne van, és ezzel az eltéréssel él, az látja a pici gyereken a részeg elefántra emlékeztető koordinációs problémákból. 

Az  „elfelejtettemekből”

A soha véget nem érni akaró gondolatözönből, amik már rég nem tartoznak a tárgyhoz. 

Az evéskényszerből. 

Az elbűvölő személyiségből, és ahogy azt eszközként már piciként is használjuk, csak hogy ne bántsanak minket.

 Hatéves kor alatt nincs diagnózis, aztán fejlesztések tömege és gyógyszerek, hogy ne legyünk annyira furcsák

 Most már. 

Aki elmúlt 25 éves, az pedig úgy nőtt fel, hogy megtanult bocsánatot kérni. Úgy naponta hatvankétszer, olyan dolgok miatt is, amiket „már rég tudnia kéne”.

A négyszázadikig megfordul párszor a fejben az, hogy: „hogy lehetek ennyire béna?!”.

Nyolc–tíz éves korunkra, mire felerősödik, már egy komplett szorongáscsomaggal kezdtük a sulit, felszerelkezve mosolyokkal és tikkekkel: koordinálatlan, gyors, hirtelen mozdulatokban, üvöltésekben sül ki a rettegés által is pumpált tikk-takk.

Én ekkorra már egy inkompetens balféknek éreztem magam, és így érzek ma is. Ez soha nem fog elmúlni.

A gyerekkor összes apró mérgező nyila, amiket úgynevezett cukkolásként, valójában profánul, testszégyenítve, a másikat megalázni vágyva adnak át nekünk, másfélszeres erővel hat.

„Ne egyél már ennyit, mert olyan leszel, mint XY: olyan lefelé deltás!”

Én tízéves korom óta nem szeretem a tükörképem, utcára még atletikus alkattal is csak behúzott hassal megyek ki. Strandra 13 éves korom óta nem, ha tehetem.

Egy mondat, néhány százszor elmondva.

Nem ismerek olyan ADHD-st, aki ne volna hiperérzékeny.

Nem ismerek olyan ADHD-st, aki a fentiek mellett ne volna az átlagnál sebezhetőbb.

Ha fiú vagy, még rosszabb, mert nem mutathatod. A tesztoszteron ápol és eltakar, a minket nevelő kortársak pedig belénk verik – ha kell, akkor ököllel – hogy aki sír, az lány, vagy khmm, a saját nemét szereti: gyakorlatilag a csoport aljára kerül, a fogózástól, focitól kopott cipőtalpak alá.

Anyu nem érti, mert mi csak amolyan „szórakozott professzorok” vagyunk, aki „nincs a valóságban”.

A közösség nem érti, miért vagyunk furák. Miért nem működünk úgy, mint a „normális emberek”. Aki pedig eltér a „normálistól”, az félelmet vált ki, ezért el kell taszítani. 

Sokan így nőttünk fel. Vergődünk  a kötelező – és számunkra tarthatatlan keretű – kilenctőlötig miatt, ami azért tarthatatlan, mert „még ezt muszáj megnéznem”, mert „az jutott eszembe, hogy…” és közben egy tizenkét perces, barokk körmondatokban előadott gondolatzuhatag közepén imitáljuk, hogy mi valójában készülődünk.

Vergődünk a nem-, vagy rosszul szeretettség miatt. A társadalmi konvenciók miatt. Az ügyesebbje megtanul a társadalmon belül, és azon kívül is élni, a többieket megette barátunk, a depresszió (szinte mindannyian depressziósak vagyunk), és a szerhasználat.

Nagyobb eséllyel leszünk függők a zizi és a depresszió miatt

Ha idáig eljutottál, akkor azért elmondom, hogy van egy szuperfegyverünk is, ami legalább annyira lenyűgöző, mint George Kollias lába, amikor dobol, vagy Michael Phelps sorstársunk karja a víz alatt: a hiperfókusz.

A mindent kizárni tudó koncentrálni tudás. A félelmetes képességünk, hogy elmerüljünk dolgokban. Könyvekben (minden ADHD-val élő ismerősöm átlagon felül okos), erős impulzust kiváltani képes dolgokban.

Egy ölelésben. Bármiben, amiben fel tudunk oldódni abban a kis időben, de akkor nagyon.

Csak ismerj fel minket.

 

 Cseplész Péter

 

Kiemelt képünk illusztráció