Órák óta várakozott az onkológiai rendelő várótermében. Ha kontrollra érkezett, mindig vérvétellel kezdte a napot. Most is így volt ez, már csak a karján található barna ragtapasz emlékeztette arra, hogy bizony ma reggel hétkor is ez történt.

Az ultrahangos vizsgálat eredményét már megkapta az orvosa, azt e-mailben továbbították neki két héttel ezelőtt. Mégis szorongott. Pedig ha baj lenne, már biztosan hívták volna előbb is. Ugye?

Tíz éve járt ide ellenőrzésre, de ezek a falak, ez a hely újra és újra visszarántották őt oda, ahol nem szabad megrekedni, ahonnan évek hosszú munkája volt tíz körömmel, véres ujjbegyekkel kimászni.

Mégis, amikor az ember újra abban a szocialista nagykórházban találja magát, ahol a feje felett hangosan kattogott a neoncső, miközben behívták a halálos ítélete kihirdetésére, ahol a mustárszínű csempén ma is ugyanaz a repedés van, ugyanazon a műbőr széken izzad a feneke, talán még az anyósnyelv is ugyanaz – állítólag az a növény mindent kibír, az is lehet, hogy a sok ráhullott könny táplálja –,  akkor nehéz nem visszazuhanni abba a tíz évvel ezelőtti pillanatba.

Abba, amelyben lassan nyílt az ajtó, lassan lépett a láb, sajnálkozva nézett egy nővér, beazonosíthatatlan nyelven beszélt az orvos, akinek érzéstelen volt az arca és a hangja, miközben az a neon, az búgott szüntelen. S mikor megkérdezték, jól van-e, nem tudott válaszolni, mert hiszen mit is illene erre mondani? Mondhatja azt, hogy jól, amikor most közölték vele, hogy rákos, és egy onkológiai intézetben mindenki pontosan tudja, mit jelent ez?

Lényegében halott. Sejtszinten biztosan. Ami életnek látszik, az csak utózengés, rezonancia, fizika.

Sírni kezdtem, mint egy gyerek: mindig figyeltem magamra, mindig jártam vizsgálatokra, ez nem igazságos, miért pont én, miért pont velem? De ez nem az a hely, ahol síró felnőttek gyerekes kérdéseit válaszolják meg kedves hangon. Itt olyan szavak röpködnek mimikára képtelen arcokból és retinasimító funkcióval ellátott szemüvegek mögül, mint carcinoma, ovarii, bilat, protokoll… mind latin, mind embertelen. Biztosan azért, hogy kevésbé fájjanak annak, akinek szánják, és talán annak is, aki mondja. És amikor már nem volt több könny, maradt az üresség, a vád helyett az elfogadása annak, hogy műtét lesz, s bár akkor még csak egyről tudott, kettő lett végül, majd kemoterápia.

– Mi fog velem történni? – kimondta, megkérdezte.

– Féléves folyamat, hat infúziós terápia. Utána hormonkezelés, gyógyszerek. Hányni fog, szédülni és kihull a haja – az orvos kimondta, nem szépítette.

Sokáig gyűlölte ezért, s ahogy mondta, azért is. Aztán amikor a harag elmúlt, és az erő minden porszeme kellett, már ezt is elengedte. Egy onkológusnak mást jelent egy diagnózis, mint egy betegnek. Talán csak annyit: „Jó napot!“.

A műtétekből gyorsan felépült, fiatal szervezet. A kezelést nehezebben bírta. Már a tudat, hogy ide kell jönni, lemenni a domboldali épület mínusz második emeletére, kikészítette. „A pokolba” – suttogta. Oda, ahol halálszaga van a fertőtlenítőnek. A hányingert megszokni nem lehet. Az a fajta, amikor a belsőd akar elhagyni téged, és részben már el is hagyott. „Mindig fogyni akartam. Két petefészekkel kevesebb. Mennyi lehet az, fél kiló fogyás“ – nevetett, majd újra az ágytál fölé görnyedt. „Micsoda hasizmom lesz ettől a sok feszítéstől!“

Máskor meg csak feküdt némán, gondolatok nélkül, miközben a méreg az ereibe áramlott, majd a nap végén kihúzta a naptárából ezt a napot is. Letudva.

Mozifilmszerű élmény volt visszagondolni ezekre az időkre, ennyi év után már inkább rossz emlékek mind, nem trauma. Sokat dolgozott ezért az állapotért, azért, hogy megértse, miért kapta, miért volt ez a feladata, és hogy jövője is lehet, nem csak múltja, előző élete. Hogy kinyílik a világ, amikor már nem hangos a saját zajunktól, a befelé kiáltott fájdalomtól, a kifelé mutatott keménységtől, és mikor már nem kell túlélő példaképnek lenni többé, át lehet lépni mindezen.

Marad a csend, a hála, a pillanatokra való tiszta rácsodálkozás. Az ember képes a megtett út köveiből várat emelni. Nem erődöt, nem védelmet, falakat. Otthont, piros muskátlival az ablakban. És hinni, hogy szép dolgokat láthat, ha kilép az ajtaján, talán még őzeket is a kert végében, a fák alatt.

Ha az orvosára nézett, képes volt mosolyogni, a szorongás mögül kikacsintva. Mégiscsak együtt harcoltak az öreg ezredessel. Hálás volt neki, amiért kiutat mutatott. Hálás volt, amiért katona volt, és tette a dolgát.

S most, amikor kinyílt újra az ajtó, a gyomra ismét reszketett, „jöjjön” – mondta a nővér, és éles hangja hallatán a mustár színű csempe fél centivel tovább repedt. Próbált mosolyogni, hátha visszamosolyognak. Tíz év után is várhat az ember csodákat.

– Hogy van? – kérdezte az orvos. – Jól, ahogy látom – mondta, miközben rá se nézett, pedig jólesett volna azt mondani, hogy jól. – Az eredmények rendben, vérkép, hormon norma, az ultrahang szintén. Tíz év, szép.

– Szép. Büszke vagyok rá – válaszolta.

– Lehet is, lehet is – mondta az orvos.

– Sokat teszek érte, egészségesen élek, étkezem, sportolok, önismereti terápiára járok. Szeretnénk egy kisbabát is örökbe fogadni a párommal – énekelte.

Ének volt, az. Az élet minden szépsége benne zengett.

– Ó, micsoda tervek! – nézett rá az orvos. Most először, mélyen a szemébe. Micsoda energia, micsoda lelkesedés, mintha ezt gondolta volna. – Tudja, hogy a maga kórtörténeti múltjával a következő diagnózis a mellrák lehet?

Nem értette. Nevessen vagy sírjon? Vicc ez? Mit akar ezzel mondani???

– Tíz éve vagyok tünetmentes, most dicsért meg! Tíz éve vagyok gyógyult! Maga meg itt újra rákost csinál belőlem?! Elülteti bennem a betegségtudatot? – fakadt ki belőle minden indulat. Talán még az is, amit az első kíméletlen ítélethirdetéskor érzett. Igen, az gyűlölet volt, tiszta gyűlölet.

– Jaj, kérem, nem rám kell haragudni, ez a statisztika! Egy év múlva találkozunk! Figyeljen magára, minden kicsi jelre! – mondta az orvos, és az enterre csapva lezárta a mai hatodik páciense beteglapját.

Mondta volna, hogy viszlát, de úgy érezte, nem fog hazudni. – „Szép napot“ – válaszolta helyette, s miközben a könnyeit törölgetve kilépett az ajtón, ki a zizegő neoncső alá, elhaladva a sarokig repedt csempe és a fájdalmaktól élettel teli anyósnyelv mellett, már tudta, ez volt az a nap, amikortól számítva soha többé nem mehet orvoshoz, ha továbbra is életben szeretne maradni. 

Bartalos Tóth Iveta