–

Az utolsó közös ünnepünk a 34. születésnapod volt, pontosan két nappal azelőtt, mielőtt beléptél annak az épületnek a kapuján, ahonnan nem jöttél ki többé élve. 

Az életet ünnepeltük azon a délutánon, az életet veled, az életet együtt, az életedet, az életerődet, az élni akarásodat, az életbe vetett hitedet. Az ünnepi hangulatba azonban lassan, észrevétlenül bekúszott a félelem előszele is, és vele együtt hívatlan vendégként odatelepedett közénk, az élet terített asztalához a halál is. 

Napszemüveget kaptál tőlünk. Aprólékos gonddal választottuk a gyerekekkel pont azt, amiről úgy gondoltuk, a leginkább hozzád illő. Szomorú-boldog mosoly áradt szét az arcodon, amikor kibontottad a csomagot. Nem szóltunk egy szót sem. A napszemüveg beszélt mindkettőnk helyett.

– Süt a nap, nyár van, és sok-sok nyár lesz még, meglátod!

– Nem, Kincsem, ez az utolsó. Sajnos nincs több nyár.

Egyetlenegyszer viselted, és tudom ma már, hogy te azt is tudtad, utoljára. Külön figyelmet fordítottál arra, nehogy otthon maradjon, amikor a kórházba indultunk. Te vezettél. Napszemüvegben.  

Hétszázharminc nap telt el azóta. Hétszázharminc nap nélküled. Hétszázharminc olyan nap, aminek kínzó és vakító valóságával szemben nincs az a napszemüveg, ami védelmet nyújthatna.

Sokan megkérdezik a mai napig, hogy vagyok azóta, hogy vagyok most. Azt szoktam válaszolni, hogy jól. Megtanultam, hogy ez az egyetlen helyes, kívánatos válasz. Olyankor senki nem kérdez tovább. Így nem kapok több kéretlen jó tanácsot, fejcsóválást, sajnálkozó nézést. Csak megelégedéssel nyugtázzák: „Na, éppen itt volt már az ideje talpra állnod. Az élet megy tovább, előre kell nézni, és hát, tudod, a gyerekek!"

Ilyenkor bólogatok, igen, persze, a gyerekek.

Pedig valójában azt gondolom, fogalmuk sincs, miről beszélnek. Senki nincs a helyemben, és mégis mindenki jobban tudja, mit kéne éreznem.

Hogy mit kéne, és mit nem kéne tennem már. Vagy még.

„Nehéz, tudom jól! Én pontosan ugyanígy egyedül neveltem a gyerekeimet, mint te. Igaz, nekem éppenséggel nem halt meg a férjem, csak sosem volt otthon, és sosem lehetett számítani rá, de ezt leszámítva minden ugyanígy volt, mint neked! Szóval ismerem ezt, és látod, én is végigcsináltam!"

„Van három gyönyörű gyereked, Rájuk koncentrálj! Miért, ha tudtad volna előre, hogy így alakul majd az élet, akkor is bevállaltad volna, nem? Na, ugye!"

Csak halkan jegyzem meg ilyenkor, szinte már befelé motyogva, mint akinek az elméje visszafordíthatatlanul megbomlott, hogy az én kicsi gyerekeim, például amikor azt kérdezik tőlem, hogy „Megyünk apához?” akkor nem arra gondolnak, hogy megyünk apához a munkahelyére, vagy megyünk apához a hétvégi láthatásra, hanem azt, hogy megyünk apához a temetőbe, és meglocsoljuk a sírján a virágokat. Fel nem foghatom, tényleg nem látszik, hogy ez azért nem pont ugyanaz a helyzet, mint akinek sosem volt otthon a férje, mert folyton dolgozott.

Sok sok ilyen félvállról odavetett kéretlen „jótanács”, merő jóindulatból elkövetett „összehasonlító sikertörténet” kíséri a mindennapi küzdelmeimet, fel nem mérve ezeknek a szavaknak, mondatoknak a súlyát, és a sebeket, melyeket ilyenkor ejtenek. És mint amikor a tikkasztó sivatagi hőségben az ember csodával határos módon mégis vízhez jut, úgy árad szét tagjaimban egyszer csak a megváltást hozó felismerés, hogy azért mégis van, aki ért! Nem ad tanácsot, nem sajnál magas lóról. (Nem bolondultam meg, Istenem, hát, mégsem bolondultam meg!)  

Amit mond, cseppet sem biztató, de rendkívüli természetessége lehengerlően hiteles. És nem csak attól hiteles, hogy ismeri a hangját a szerelme koporsójának fedelén dübörögő súlyos földrögöknek. És nem is csak attól, hogy végigállja és végigsírja úgy a közös gyerekük ballagását egyedül, hogy közben nincs kivel boldogan összemosolyogni – „igen, ő a mi gyerekünk”! Hanem, mert

az alázat, amire ez az istencsapása tanít, mint egy billog, világít a homlokán, tükröződik a szemeiben, amiről ezer közül felismeri egymást mindenki, aki saját bőrének börtönébe zárt, dobogó szívű félember. Ez ad erőt és hitet, nem a szavak. 

Titkon (sőt, igazából nem is titkon) arra vágyom, hogy mindazok, akik ítélkeznek, álljanak meg egy pillanatra, és mondják ki magukban, maguknak ezt a szót, és hagyják, hogy megérintse őket: h é t s z á z h a r m i n c.

Súlyos szó. Van tekintélye, ugye? Ennyiszer szembesültem reggel azzal, hogy érintetlen a szeretett párna és a takaró mellettem az ágyban. Ennyiszer ébredtem a mondat nélkül: „Jó reggelt, Kincsem! Hogy aludtál?” Sokszor hétszázharminc étvágy nélküli étkezés, szűnni nem akaró zokogás, nevetés, öröm és bánat, értékes, feledhetetlen, kilátástalan és felemelő pillanat. Hétszázharminc napkelte és napnyugta, fürdetés és esti mese a gyerekekkel, hétszázharminc álomba éneklés…

És ha már itt tartunk, tulajdonképpen van más is, amire vágyom.  

Vágyom például arra, hogy lehessenek még nekem is vágyaim.

(Tudom-tudom, a gyerekek. Nem felejtem egy pillanatra sem, de azért mégis, na.) Hogy lehessen létjogosultságuk, helyük, idejük. Hogy legyen, akit őszintén érdekel, mi az, amire vágyom. Én. Néha én is.  

Vágyom arra, hogy lehunyt szemmel a szélbe tartsam az arcom, és érezhessem még azt, hogy a világ és az élet azért számomra is tud könnyed és gondtalanul szelíd lenni. Hovatovább vágyom arra is, hogy ha bárki, aki valamilyen módon kapcsolatban van, vagy kapcsolatba kerül velem, és úgy érzi, hogy én egy olyan élethelyzetben vagyok, amibe ő sosem szeretne kerülni, akkor tiszteljen meg azzal, hogy empátiát tanúsít felém. Nem kell ennél több. Ez bőven elég.

Nem kell semmi fakszni. Sajnálni sem kell. Kéretlen tanács sem kell. Mindössze nagyvonalúan bizalommal lenni aziránt, hogy mivel ez itt az én életem, én tudom a legjobban élni, és a legszarabbul is. Jogom van hozzá így is, úgy is.


Béres Edina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tomsickova Tatyana