–

Szinte egy időben azzal, amint Balatonaligánál először felsejlik a vonat ablakából a tó kékje, a férjem és a lányom álomba merülnek. Az arcuk piros a melegtől, sima és rezzenéstelen, mint a tó felszíne ezen a nyári reggelen. Békésen pihegnek.

Nagyjából húsz percig – gondolom. Ennyi idő alatt a lányom épp elég energiát gyűjt ahhoz, hogy újra körbevágtázza a vonatot, megnyalja az ablakokat, lerohanja a kalauz bácsit, elbűvölje vagy éppen halálra idegesítse a hőségtől elcsigázott többi utast.

De én most erre a húsz percre koncentrálok. Erre a titkos, ajándékba kapott, az idő áramából kiszakadt pillanatra, amelyben magam vagyok. Ahol a zakatolás monotóniája nem elnyomja, hanem felhangosítja a gondolatokat.

Különös izgalom vesz rajtam erőt. Próbálom felmérni, hogy mi mindenre szánhatom ezt a kis időt. Az első gondolatom, hogy végre hallgatok egy kis zenét. Vagy aludjak egyet én is? Rám férne, az biztos. Akár olvashatnék is, ez is ritka, ünnepi alkalom lenne.

Aztán újra az alvó családomra pillantok, és önkéntelenül elmosolyodom. Hátradőlök, megnyugszom: megtaláltam a kulcsot a húszperces, privát időkapszula legjobb felhasználásához. Ezt a kis időt nem osztom be. Nem tervezem meg az összes lépést, nem szaggatom percekre, feladatokra. Kinézek az ablakon, és hagyom a gondolataimat áramlani a kánikulától remegő levegőben. Néhány másodpercig semmi nem történik, aztán lassan kezdenek összerendeződni a képek a fejemben. A férjemre és a lányomra gondolok. Magamra gondolok. Arra az elmúlt néhány évre, amióta egy család vagyunk. Anya vagyok, feleség vagyok. Arra a számtalan apróságra, amiből mindez összeáll. Rengeteg kedves, vicces, olykor fájdalmas és kínzó emlékre, ami újjászült engem, összekovácsolt minket.

Édes kislányom, amikor először a mellkasomra fektettek, az elmondások szerint így köszöntöttelek: „Szia, kisbabám! Jaj, de nagy vagy!” Az öröm, a megkönnyebbülés, a csodálkozás szavai voltak ezek.

Aztán a második együtt töltött éjszaka, még a kórházban. Meg a gyerekdalok. A gyerekdalokra nem voltam felkészülve. Ma már csak egy vicces történet, de azon az éjjelen, szülés után 48 órával tényleg úgy éreztem, hogy az életünk múlik rajtuk. Csak sírtál, üvöltöttél, és én nem tudtalak megnyugtatni. Ösztönösen énekelni, dúdolni akartam neked valamit, de rá kellett jönnöm, hogy egyetlen használható gyerekdal sem jut eszembe. Párszor megpróbálkoztam a Kiskertemben uborka című, méltán neves népdallal, de végül úgy alakult, hogy abban a kétségbeejtő helyzetben a Tankcsapda „Kicsikét” című száma volt az egyetlen összefüggő szöveg, amihez dallamot is tudtam társítani. A holtponton átesve úgy döntöttem, nem foglalkozom a konvenciókkal,

így az éjszaka hátralévő részében a kórházi hálóingben fel-le sétáltam veled, és kitartóan énekeltem, hogy: „kicsikét be vagyok pipázva, lehet, hogy el is vagyok ázva…”

A rengeteg közös történetünk közül a mai napig ez az egyik kedvencem. Sok-sok hosszú átdúdolt, átzümmögött éjszaka kellett hozzá, hogy rájöjjek, az éneklés nemcsak téged, hanem engem is megnyugtat. Hányszor nyugodtunk meg együtt egy-egy dallamon! És persze hányszor nem nyugodtunk meg, hiába próbálkoztam bármivel.

Később az arcod, amikor szoptatás után elaludtál a kezemben. Az az édes mosoly, ahogy hátrahanyatlott a fejed, és szuszogni kezdtél, szinte ugyanúgy, ahogy most szuszogsz velem szemben, apa ölében.

Vagy amikor kigyulladt a szemben lévő lakás a szűk belső udvart körbefogó gangon. Éppen egy barátunk volt nálunk, látogatni jött minket, a frissen alakult családot az éppen nyolchetes kisbabával, veled. Zajra lettünk figyelmesek, lábdobogásra, kiabálásra. Kinéztem, és láttam, ahogy kirobban egy ablak, majd lángnyelvek csapnak fel a helyén maradt sötét üregből. A tűzoltók evakuálták az egész épületet, apa rohant le veled, a barátunk vitte a babakocsit meg a laptopot, én pedig (a rám jellemző módon) felmértem a tűz terjedési sebességét és a húgyhólyagom kapacitását, úgyhogy még elrohantam pisilni, és csak utána evakuáltam magam.

Erről az estéről, ahogy az utcán ácsorgunk kissé riadtan, de valahogy mégis boldog izgatottságban, mert biztonságban voltunk, együtt voltunk, és semmitől se féltünk, szóval erről az estéről származik az egyik első, és azóta is kedvenc közös képünk.

Hónapokkal később a tenyered melege a kezembe zárva, amikor először indultunk el gyalog, babakocsi nélkül. Azok az apró, pipiskedő, imbolygó léptek az aszfalton.

Úgy alakult, hogy másfél évesen te voltál ott velem, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok.

Csak ültél a babakocsiban – mit sem sejtve –, amikor az orvos elgyötört arccal, megrettenve átadta a szövettani eredményt, eleinte kínosan kerülve a „rák” szót. Pedig az volt, rák, műtétek sora, és sok-sok kezelés várt rám, amelyek még a mai napig is tartanak.

De ti ott voltatok végig, és itt vagytok most is velem, nekem. Kedves férjem, te is, aki minden este csendes türelemmel kötözted be nemcsak a testem, de a lelkem sebeit is, és te, kisbabám, aki éppen akkor szerettél a legjobban a hajammal játszani, amikor az hullani kezdett. De te, a minden anyának kijáró csodálattal fésülgetted így is, nap mint nap.

Milyen szépek a hétköznapok is együtt. Milyen szépek az ünnepek. A karácsony lassú folyású napjai, méltóságteljes, ünnepi üteme, amiben teljesen egymásra hangolódhatunk. Vagy a húsvét felszabadult, kicsattanó öröme, a Városliget zöldje, a hinta sárgája-pirosa.

Jó veletek lenni. Jó veletek, értetek küzdeni, jó együtt ébredni és feküdni.

Hőség van, ráz a vonat. Megállni készül, az utasok egy része cihelődik. Néhány megálló, és mi is leszállunk. Amíg lassan ébredeztek, én mégiscsak kapcsolok magamnak egy kis zenét.

Hátradőlök, pihenek. Lélegzem, élek.

Zsembery Borbála

A kép a szerző tulajdona!