Ármányszövő nők – Nem csak a mesékben léteznek

 –

Mondd, te mit szősz?

Van egy nő. Úgy írtam be a telefonomba, hogy: A komorna, akit a ló farka után fognak kötni. Van egy másik, őt az: Aki izzó vascipőben táncol néven mentettem el, és van, Akinek kiesnek a párnák a fara alól. Ármányszövő asszonyok, leányok kapnak tőlem ilyen neveket, valóságos cselekedeteik – és azok mesebeli megfelelője – alapján.

A mesékben hemzsegnek a feszültséggerjesztő, cselszövő és hátba támadó némberek.

Anyák, anyósok, húgok, nővérek, sógornők, szolgálók, királylányok, lányok, asszonyok, édesek és mostohák képében bonyolítják az életet – egyszemélyes akcióban, vagy összefogva egymással, de mindenképp nehezítik, keserítik és – bármilyen meglepő – végeredményben segítik a hős útját.

Bár az ármányszövés kicsit sem nemtől függő tevékenység, mégis fontos tény, hogy a mesebeli férfiakra kevésbé jellemző. Ők többnyire odaállnak az ellenfél orcájával szembe, és nyíltan megkérdezik: „Hogy menjünk? Ölre, kardra vagy botra?” Aztán megküzdenek egymás ellen életre-halálra, és aki erősebb, az győz. Azé lesz a királylány, a Nap, a Hold vagy a birodalom.

Az ármányos nők rettenetes bandája is keményen harcol. A végletekig elmegy, nem ismer határt, ám szinte mindig hátulról jön. Hófejírke (Hófehérke) mostohája szegény leánynak, a riválisnak vélt másiknak – előre megfontolt szándékkal – az életére tör, el akarja pusztítani. Vad indulatok, sötét célok vezetik, amikor a tükör megmondja neki az igazat:

„Szép vagy, úrnőm, szép, de tudd meg:

Hófejírke százszorta szebb.

Elszörnyedt erre a királyné, sárgult, zöldült az irigységtől. Attól fogva elég volt megpillantania Hófejírkét, szíve máris görcsbe szorult, annyira gyűlölte a lánykát. Az irigység és a dölyf mérges gyom módjára elburjánzott a szívében. Nem volt többé sem éjjele, sem nappala.”

Vannak ármányosok, akik rendkívül kifinomult módszerekkel dolgoznak, és vannak egyszerűek, akik átlátszóak, mint az Üveghegy. Az utóbbiakat nézed, és nem hiszed el, hogy ők elhiszik, hogy te nem látod. Mosolyogsz… vagy dühöngsz a nyilvánvalón. Ilyenkor – a mesebeli férfiak mintáját követve – fel lehet tenni szemtől szembe az egyenes kérdést: – „Mondd, te mit szősz? Tán ármányt szősz, kis szűz?” – de ne reménykedjünk, választ nem fogunk kapni. Mert ők őzikeszemmel, sőt: könnyes őzikeszemmel pislognak ilyenkor, és két szempillarezzentés között nem tudják, „hogy is gondolhatsz ilyen gonoszat és csúnyát róluk”. Amikor viszont rájönnek, hogy érted őket, veszélyessé válnak, és új (hátba)támadásba lendülnek. Hamupipőke mostohái ilyenek, őt „csak” szolgasorba taszítják a saját kastélyában, „csak” el akarják tőle venni a bál jogát és a királyfit. „Ráadásul a nővérek mindenféle körmönfont komiszsággal gyötörték, csúfot űztek belőle…”

Az igazán kifinomult ármányszövők ennél jóval veszélyesebbek, mert mire megérted-, kibogozod-, és főleg elhiszed, amit látsz, érzel-, vagy látni és érezni vélsz, akkora már mindent elvesztettél.

Mindenki és minden, ami számít, túl van az Óperenciás-tengeren is. Amikor arról panaszkodunk, hogy X vagy Y ellopja az ötletünket, a pozíciónkra tör, méltatlan feladatok jutnak nekünk miatta, lehetetlen helyzetekbe keveredünk, mindig a szolgálólány jusson eszünkbe, aki kifinomult módszerekkel megfosztja a királylányt mindenétől, majd felölti a ruháját, felteszi a koronáját, azután királylányként a trónra ül. Csak egyetlen apróságról – az örök rendről – feledkezik meg, miszerint: az igazság előbb vagy utóbb kiderül. Az most ne legyen mindegy, hogy ez akkor a királylányak számít-e még, vagy már az Üveghegyen is túl jár…

Gyakran a családi élet sem mentes az ármánytól. Vannak mesebeli nővérek, akik elűzik a náluk szebb húgukat a háztól, vagy elveszejtik a vőlegényét. Olvastam anyákról, akik fiukat-lányukat nem hagyják boldogulni, ismerek legendás anyósokat, akik „fel akarják falni” a menyüket, és ha nem sikerül „megenni vacsorára”, az erdőbe „a legmagasabb fára küldik”, és „vágják-vágják alatta a fát”. Ilyenkor egyetlen megmentő van: a fiú, a férj, aki a feleség mellé áll.

Ördöngös asszonyok

Éldegének-háldogálnak banyák egyes házaknál, akik anyák aranyhajú gyerekeit veszik el, és cserélik ki kutyakölyökre. Ők a legveszélyesebb, (át)láthatalanul működő ördöngös asszonyok, és magával a legfeketébb főördöggel is képesek szövetkezni. Ráadásul úgy jár a kezük, mint a motolla, a szövőszékükön pillanatonként teremtődnek az újabb és újabb furmányos tervek. Hozzájuk azért rendesen fel kell kötni a kardot, azután pedig kíméletlenül megsemmisíteni őket, mert, ha „az ördöngös szülének kiugrik egy ódalcsontikája, forogni kezd a porba, s újból egy ördöngös szüle lösz belőle.”

Azt sem árt megnézni az igazmondó tükör-, vagy a bennünket körülvevők szemének tükrében, hogy mi magunk mikor voltunk/vagyunk furmányos ármányosak. Mikor-, kivel-, hányszor irigykedünk, kavarunk-keverünk, mikor nem tiszták a szándékaink vagy a cselekedeteink? Mennyi időt és energiát fordítunk az életünkből arra, hogy az ármány szövetét szőjük, és mennyit arra, hogy a saját életünk fonalát fonjuk, szabjuk, varrjuk, hímezzük? Minket milyen néven tárol egy-egy telefon memóriája? Mindez akkor válik igazán izgalmassá, ha nem csupán a kedves barátainkat, hanem az ellenfeleinket is megkérdezzük.

Bátor út a saját ármányszövő oldalunkkal való szembenézés, és ettől a ponttól válik teljessé és igazán izgalmassá a történetünk, ez az egyetlen lehetőség, ha a saját életünk hősévé akarunk válni..

Minden értelemben-irányban messzire és mélyre kell mennünk, hogy megértsük, mi is az ármányszövők valódi szerepe, mi az üzenetük, miért fontos ezekről a nőkről írni és gondolkodni?

Ami biztos, hogy az ő segítségükkel kezdődik a változás, bár a szándékaik nem jók, mégis megbízható és pontos tudásuk van arról, hogy a hősnek nem ott a helye, ahol épp van, ahová magát helyezi… vagy mások rakják.

Nélkülük maradna a koszos hamu és a rabszolgasors Pipőkének, a félelem és a megaláztatás a banya menyének, a véres orsó és a rengeteg munka a Holle asszony mellett szolgáló szorgos leánynak. A mostohatestvérek parancsolgatása, az anyós üldözése, a sógornők gúnyolódása, a komorna ármánykodása nélkül a hősnő talán sosem mozdulna, sosem indulna, sosem tenne azért, hogy a saját útjára lépjen, és azzá válhasson, aki lehetne, akinek született. Különös, furcsa, nehezen szerethető útnak indítók az ármányszövő nők, mégis hálával tartozunk nekik, mert hozzásegítenek, hogy elengedjük a tarthatatlant, kézbe vegyük a saját életünk fonalát, és elkezdjük szőni a sorsunk szebbik, saját, igazabb szövetét.

Nagyon sok olyan nőt ismerek, akik nem ármányt szőnek, hanem az élet fonalát tartják a kezükben. Megjárták a maguk útját, és az életük során valószínűleg álltak már mindkét oldalon. Mára mégis aranyfonók ők, a saját nevükön őrzi őket az emlékezet, a saját életmeséjük alapján „vannak elmentve”. És nem csak a telefonokban…

Bajzáth Mária

Kép: Charlize Theron – Hófehér és a vadász (New Line Cinema, 2012)

A cikkben a Grimm-fivérektől a Hófehérke, a Hamupipőke, a Libapásztorlány a kútnál és a Holle anyó című mesékre utalt a szerző, valamint A boszorkány és a menye (bambara mese) és a Bátor Sólyom tolla (orosz mese) elemei jelentek meg az írásban, a magyar népmesék közül pedig a Mirkó királyfi és a Király Kis Miklós motívumaira ismerhettünk rá.