A jó kezdet félsiker, avagy: titokban Scarlett O’Hara is futott reggelente

–

Minden reggel pontban fél hétkor kilépek otthonról futócuccban, mellettem a lelkesen baktató kutyával. Ilyenkor még olyan letisztult az élet. Sallangmentes. Nincs benne egy fikarcnyi probléma sem. Épp száll fel a köd, amikor megérkezünk az Árpád-hídon keresztül a Margit-sziget futókörére. Pest irodaházai között átsüt a felkelő nap. Nem tudok olyan korán jönni, hogy egyedül legyek, mindig van még rajtam kívül legalább két tucat lelkes sporttárs. A rövid bemelegítést most már bölcsen nem hanyagolom el, hisz jól tudom, hogy ha meghúzom valamimet, beletelik jó pár napba, amíg regenerálódik a szervezetem, nem éri meg tehát elbliccelni a csípőkörzéseket, guggolásokat.

Jól is esik kiropogtatni magam, miközben a tekintetem az ébredező város csodálatos fényeit pásztázza.

Nekivágunk. Ha van nálam telefon, fél kilométerenként biztosan megállok kattintgatni a magam örömére, olyan háborítatlan, egyszerű, szép minden. A Szent István park. A Jászai sarkán álló Palatinus-ház, aminek csúcsos teteje mindig a Macskafogó című rajzfilm rakétáira emlékeztet. A Margit-híd mögött felsejlő Parlament elefántcsontszínű kontúrja. Fordulunk, a híd alatt odapillantok a kültéri fitneszrészlegre, vajon ma is akad-e egy húzódzkodó, fekvőtámaszozó srác, aki Rocky Balboás hangulattal ajándékoz meg. Mire a budai oldalhoz érek, a hideg téli nap olyan magasra hág, hogy a Komjádi uszoda félkörívű frontja gyönyörűen visszatükröződik a Duna vizén.

Nagy levegőt veszek, mélyen magamba szívom a most még tiszta, hűvös oxigént. Amikor a Palatinus uszoda végéhez érünk a kutyával, befordulunk a belső útra, és ott is szaladunk egy kört. Kicsit elfáradtam ugyan, de szükségem van arra a békés nyugalomra, amit a sziget idilli hangulata ilyenkor áraszt. A város ébredező zajait, az autók tülekedő forgalmát csak tompán hallom, nem nyomja még el sem a varjak károgását, sem annak az ijedt mókusnak a csirregését, amelyiket épp az imént kergetett vissza egy fára a Böbe kutya. A nagyréten muszáj ismét megállnom, olyan mesébe illően deres minden egyes fűszál.

Lefényképezem, miközben magamban nevetve nézem a kutyát, aki izgatott köröket fut a mezőn, teljesen bepörög a zúzmarás fű érzetétől, úgy nyalogatja rohantában, mint nyáron a fagylaltot.

Igazi gondtalan pillanat ez. De lassan kifutunk az időből, szó szerint, muszáj hazaérnem.

Nyakamba veszem a lábam. Otthon gyorsan lezuhanyzom, közben beteszem a gyerekek ebédjét a sütőbe. Felteszek rizst főni köretnek, amíg felöltözöm, sminkelek, el is készül. A cuccaimat bedobálom a táskámba, közben jön két sürgető üzenet és három türelmetlenkedő e-mail. A gyerekeknek kiírom egy cédulára, mit hol találnak, ha éhesen hazaesnek, majd az előszobából még visszaszaladok, mert rájövök: a kutya azért néz rám olyan szerelmesen, mivel elfelejtettem megetetni. Még vizes hajjal, de már kissé izzadt inggel aztán elrobogok. Kész szerencse, hogy sportcipőt húztam, a villamost épp hogy elérem egy gyors sprinttel. Mire beesek az irodába, már százfelé áll a fejem. Kiesett egy cikk, nem érkezett meg időben a banner, pár dolgot az ügyfél kérésére át kell majd írni itt, ott nem lesz jó a kép, amott pedig erősen meg kellene szerkeszteni a szöveget, így nem mehet ki. E-mailen a könyvelőm cseszeget, üzenetekben az Épp Aktuális, miközben az exem meg baszik válaszolni a nyolcvanhatodjára elküldött sms-emre sem. Üzenet jön a gyerek osztályfőnökétől, eszembe jut, hogy már hónapok óta be kellene jelentkeznem a nőgyógyászhoz, közben egy újabb cikkel van pillanatnyi malőr.

A temérdek agymenés közben észre sem veszem, milyen gyorsan eltelt a munkaidő, a felével sem lettem kész a penzumnak, pedig még az ebédemet is a laptop előtt ettem meg. Hazarohanok, az egyik gyereknek megígértem, hogy veszünk új télikabátot, a másikkal az optikushoz kell mennem, de úgy, hogy még a vívóedzés végére is odaérjek, bevásároljak a vacsorához, és a kutyát is elvigyem sétálni. Késő este, miután megetettem, alaposan megszeretgettem és ágyba nyomtam mindenkit, még leülök befejezni a cikket, amit kénytelen voltam órákkal korábban félbehagyni.

Mire beszédülök az ágyba, már csak kuszaságok vannak a fejemben. Eszembe jut, miket felejtettem el mindenek ellenére. Hogy nem figyeltem oda rendesen, miközben a kamasz lányom az autóban a barátnőjével való konfliktusról magyarázott, és most, amint utólag visszaidézem a jelenetet, látom, hogy alaposan meg is bántódott. Joggal. Két embernek is elmulasztottam visszajelezni, pedig várták. A fűtés már megint akadozik, sokba fog kerülni, ha ki kell cserélnem a rendszert. A gyerekekkel vajon minden rendben lesz? Olyan hatalmas a vállamat nyomó felelősség... És egyáltalán, nézek bele a szoba sötétjébe, ki vagyok, hová tartok, mi lesz így velem? Kétségbeejtő, egzisztencialista gondolatok szorítják össze a gyomrom vasmarokkal. A tegnap és a ma problémái a homályban hatalmas szörnyekké dagadnak, úgy masíroznak felém, mint egy rettentő orkcsapat.

Képtelenség így elaludni, mély lélegzeteket veszek a mellkasomat lenyomó mázsás teher alatt. Forrón, égő szemekkel bámulom a plafont.

Aztán eszembe jut, hogy „végül is, a holnap csak egy újabb nap”*.

Kora reggel pedig indulok újra futni. Amikor még az egész világ csendes, békés és problémamentes.

Amikor a házak mögött átsüt a felkelő nap fénye, és megcsillan a nagyrét zúzmarás fűszálain.

Fiala Borcsa

*Az idézet az Elfújta a szél című filmből/könyvből való és Scarlett O’Hara szájából hangzik el, mint a töretlen optimizmus és keljfeljancsiság szimbóluma.

 A képek a szerző tulajdonában vannak