-

Soha nem fogom megérteni, miért kell a disznóvágáshoz reggel fél ötkor kelni. Biztos valami ősi szokás ez, hogy még sötétben, egy kurva nagy késsel hadonászik félrészegen az ember egy három négyzetméteres helyen, összezárva egy totálisan meghülyült kocával.

Kipattan a szemed, semmit sem találsz. Felveszed azt, amit mégis, és egy félig vadász, félig horgász, csipetnyi cserkész beütéssel felvértezett, teljesen hülye állatkerti gondozó szerelésében elindulsz a tetthelyre. Ott egy pesszimista pálinkásüveg és egy optimista csapat vár, mindegyikük félig teli. Próbálsz beilleszkedni a csapatba, és deciszámra döntöd a féldecit. Kísérőt nem kapsz a nyílméreg erősségű italhoz, és ha megemlíted, hogy jólesne, ők megkérdezik, miért nem hoztad anyádat, ha kísérőre van szükséged...

Osontok az ólhoz, tíz métert kell megtenni, de közben összekoccan a vértartó tál a késsel. Valaki elsóhajt egy közepesen hangos baszdmeget, szolidan lecsittelik... paraszt ordít így az ökrével, mielőtt orrba vágja. Tíz szomszéddal arrébb felsír egy kisgyerek, és ez abszolút hatékony. A százkilós emberekből álló vikinghorda botladozva közelít a mit sem sejtő állathoz, aki tudatlanságában már fel is mászott a falra.

Megsejtett valamit, mondja ki a vének tanácsa. Erre inni kell.

Pista szól, hogy elég savanyú ez a bor, mi meg nem szólunk neki, hogy az a bélmosó ecet. Úgy csinálunk, mint amikor esik az eső, hagyjuk, hadd essen. Ő meg igya, ha tetszik. Tíz perc és öt feles után új próba, ennyi idő bőven elég megnyugodni valakinek, akit nemrég még egy húszcentis késsel kergettek.

Most megbökjük, a kurva anyját... Mi be, disznó ki... Puska kellett volna, dühöng valaki... Tájidegen csendélet következik néma mozgóképen: az alföldi betyárok síkfutásban üldöznek egy távolba vesző állatot.

Olyanok vagyunk, mint a törpök, rövid távon hatékonyak. Félúton megállunk, mérlegeljük a lehetőségeket, egyhangú a döntés: az ital közelebb van. Szórjunk ki kukoricát.

Majdcsak visszajön, addig meg igyunk. Ez a része egész jól megy nekünk, előkerül egy Balázs Pali-cédé.

Mi énekelünk, a nők a biztonság kedvéért fújják a belet, lassan páncéllá szárad a disznószar a gumicsizmán, de az ember érzi, hogy nagyszerű dolgok sora vár még rá ma.

Újra nekikészülődünk. Bár már világosodik, mi szűrt holdfényként osonunk a mezőn. A véletlenül gödörbe lépő szó nélkül felpattan, még akkor is, ha a lába törik. Meg se nyikkan, mivel félő, hogy állapotunk folytán bármit feldolgozunk, amit le bírunk fogni.

Kicsit csüggedt a nép, de látótávolságon belül vígan legelészik a malac...

Először úgy teszünk, mintha kukoricák lennénk. Nehéz álca, de mi nem félünk, mindegyikünk aludt már biciklivel takarózva az árokparton, a kukorica sem csinál sokkal többet.

Csendben iszogatunk, amíg a nagyothalló Józsi (szerinte) csendes szellentése fel nem veri a környék varjait.

A többiek szerint ilyen ágyúval indítják a lavinát. Nem tudom, kinek van igaza, hiszen az Alföldön kevés az egy főre jutó tapasztalt hegyivadász.

Ugrunk, de a disznó jobb kondiban van, simán lefut minket, hallani vélem, ahogy hangos kacajjal kiröhög bennünket.

Fáradtak vagyunk, lassan mindenki belenyugszik, hogy ma nem fogunk abalevet inni a töpörtyűre.

Afterben még beszélünk róla, hogy valakit csak meg kéne bökni, furcsán méregetjük egymást, de aztán összepakolunk, eljárjuk az üsttáncot. Mindenkinek kennek egy lekváros kenyeret, mert egy disznóölésről mégsem mehet haza senki éhesen...

Ilyen nálunk egy átlagos hétvége a disznóvágás havában.

Kabai Sanyi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Diego San