–

Gyerekkoromban gyakran hallottam otthon, hogy önző vagyok. Évekig kompenzáltam. Családot alapítottam, anya lettem, mindent megtettem, hogy én legyek a legodaadóbb, legönfeláldozóbb a földön. Nem esett nehezemre, szerettem. Melegséggel töltött el, hogy körülöttem mindenki jól van. Jó kislány vagyok. Aztán egyszerre Bovaryné lettem. Eltűnődő, elvágyódó, belül tomboló asszony. Meg kellene fékezni, mielőtt baj lesz, de nincs hozzá erőm. Látnom kell, mi fog történni, végig kell mennem ezen az úton, mert ha nem így tennék, élve temetném el magam.

Egy-egy nap olyan, mintha nem is létezne ez az egész. Tolom a hétköznapokat, dolgozom, jövök-megyek, viszem a gyereket különórára, beszélek az anyámmal telefonon, csetelek a barátaimmal a Facebookon, este a kanapéra dőlök Péter mellé valami sorozat előtt. Aztán belépek a fürdőszobába, elkezdem lemosni a sminket, nézem magam a hatalmas, kegyetlen tükörben a mosdó fölött, és ez mostanában nem a napom fénypontja, hogy finom legyek. Mi a francot gondoltam egyáltalán, amikor ezt a tükröt felszereltettem?

Nem a ráncokkal van baj, nem is ezzel a löttyedő, puhuló, öregedő testtel, amivel azelőtt sem voltam soha összhangban. Most nem vagyok hajlandó arra pazarolni a szót, mennyire szar érzés látni magamon még a múló időt is. Nem ez a fő probléma, ez egy ideje világos. Az van, hogy egyedül a fürdőszobában, szemben saját magammal, az ott az igazság pillanata. Akkor minden ebben a hideg fényben, ebben a durva konkrétumban látszik, semmi emelkedettség, semmi költőiség.

Rohadtul prózai az egész. Ez lett belőlem, ezt csináltam magamból.

Ez persze most úgy hangzik, mintha marha tudatos lettem volna, vagy mintha nem egy jó életet barkácsoltam volna magamnak, hanem egy tévedést, ami mára csődöt mondott. Nem erről van szó. Bármilyen élet is, ezt akartam, valami ilyesmit láttam magam előtt, amikor már benőtt a fejem lágya, és képes voltam a vágyaimat megfogalmazni. Most viszont folyton az motoszkál bennem, hogy jó, ez megvolt. És most? Miért csak egy életet lehet élni? Ha az ember választ egy utat, miért kell lemondania a többiről? Miért nem lehet egyszerre biztonságban és szabadságban élni? Miért nem lehetünk otthon valahol, és közben mégis úton?

Nem tudom pontosan, mi a bajom, de azt sem értem, miért kezdtem el egyáltalán gondolkodni rajta. Olyan jó volt, amíg csak tettem a dolgom. Amíg időm sem volt felnézni, nemhogy bámulni magam a tükörben. Jelen voltam a testemben, a fejemben, és az élet minden területén, mert egy programot futtattam. Mindennek megvolt a maga helye és ideje, és nem tűnt fel, hogy robotüzemmódban működöm. Mert volt benne szeretet. Voltak benne csendek és harsány örömök. Családot teremtettünk, az rengeteg munka. Adtam magamból, amennyire csak futotta, kipréseltem magamból mindent.

Nem mondtam nemet senkinek, hanem mindig ugrottam elsőre.

Ez változott meg egyszer csak, alattomosan.

Elkezdtem meghallani a hangomat. Az meg elkezdett beszélni hozzám, nonstop mondandója volt, és nem kényeztetett, nem cirógatott. Azóta olyan, mintha kirúgtak volna a burokból, és kívülről bámulnék vissza.

Próbálom ugyanúgy nyomni, de nem megy a régi elánnal. Nyilván észrevettétek, és követelnétek vissza az odaadásom. De én most magamra figyelek, bocs! Megszoktátok, hogy én vagyok az utolsó. Nem gond, én is megszoktam, és ne féljetek, engem is meglepett, hogy megváltoztak a dolgok. De most ez van, és nem vagyok hajlandó hazudni. Csöndben akarok maradni. Fáj, amikor kényszerítetek megszólalni, amikor magatokhoz rángattok.

Kinyitom a szemem reggelente az ágyban, és rájövök, hogy ma is egy másik pasival álmodtam. Nem látta senki más? Így is elég megrázó. Mit kezdhetnék vele?

Tizenöt éve élek kapcsolatban, már évekkel ezelőtt elfelejtettem, hogyan kell flörtölni. Sosem adok visszajelzést senkinek, még azt sem veszem észre, ha próbálkoznak. Ha meg bókolt valaki, az mindig is idegesített, olyan egyszerű, ócska dolog. Nagyon-nagyon kevesen csinálják jól. Erre most kiderül, hogy mégis vágyom az odafigyelésre, a gyengédségre. Arra, hogy valakivel mélyen értsük egymást, igazán közel legyünk. Csak erről szólnak az álmok, semmi többről. Nem is kevesebbről.

Átnézek az ágy túloldalára, és arra gondolok, hogy Péter is ilyenekről álmodik, csak sokkal több szexszel felturbózva. Mi másról?

Azért is kezdtünk távolodni egymástól, mert ő is a saját válságában van. Ő tőlem várja a megoldást, engem noszogat, én viszont egyedül akarok a sajátom végére jutni. Tudom, hogy veszélyes. Tudom, hogy itt kellene megfogni az egészet és megtartani. Most kellene ébernek lenni, nem elengedni egymást. De nem megy, sajnálom. Tőlem most csak ennyi telik, nem én irányítok. Nem tudok mindig a felelősebb, bölcsebb, érettebb lenni. Hagyom, hogy történjen, és ha fájni fog, ha később majd megbánom, akkor sem tehettem mást. Nem volt hozzá erőm.

Kapni akarok, nem mindig adni. Sok új élményt akarok, más gondolkodást, más színeket, hangokat, szagokat.

Bekattanok a szokásainktól, a rutintól. Azért menekülök a könyvekbe, azért villanyoz föl minden utazás, új találkozás, akár csak egy félnapos vidéki kiruccanás, mert kiszakít a kereteimből, szabályosan érzem, ahogy növeszt, ahogy táplál. Próbáltam elmagyarázni, de hallottam én is: szemrehányásnak hatott. Pedig nem azt akartam mondani, hogy unalmasak vagytok. Csak hogy nekem most másra van szükségem, ezt már túl jól ismerem, ez most már nem az enyém. Nem tudok most azzal foglalkozni, kit bántok meg. Nem lehetek mindig tekintettel másokra, ebbe is belefáradtam. Mennem kell előre, hogy jöjjön az arcomba friss levegő.

Hagyjatok kicsit magamra. Hadd legyek csöndben, hadd álmodozzam. Vissza fogok találni, azt hiszem, de azt is nekem kell akarnom.

 Tihanyi Laura

Az életközepi válság létező jelenség, férfiak és nők egyaránt átmennek rajta... vagy épp a válság megy át rajtuk. Olvasd el, hogy mi áll a hátterében, hogy látja a „midlife crisis-t" a HVG Extra Pszichológia magazin, kattints ide! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Anita Jankovic