-

Idén a május is olyan szeszélyes hónap, mint az április volt. Egyik nap nyár van, a másikon csak tavasz. Aztán kicsit befigyel a tél is. Nehéz megfelelően öltözni akkor, amikor reggel fázom, délben meg legszívesebben fürdőruhában lennék, olyan meleg van. Még jó, hogy havazni nem fog!

Hogy is tanultuk? Öltözködj mindig rétegesen! Úgy, hogy le tudd magadról hámozni azt, amit kell, akkor, amikor nem kell. A fedőréteg ilyenkor tavasszal, a kabát. Az időjárásnak megfelelő kabát, természetesen. A tavaszi kabát. Igen, mert nyári és őszi kabát nincs is. Pedig nyáron is jól jöhet a kabát, ha hirtelen ősziesre fordul az időjárás, de akkor inkább azt mondjuk rá, hogy farmerdzseki. Meg esőkabát. Esetleg széldzseki. Szóval nyáron nem hordunk tavaszi kabátot, mert máshogy nevezzük.

Itt egy fekete tavaszi kabát előttem a széken. Hanyagul odadobva a támlára. Látszik rajta a használat. Az alapozó nyoma a galléron, egy világosbarna csík. A zsebénél kicsit kifényesedve, mert fázós reggeleken a kezemet inkább zsebre dugom. Praktikus viselet. A színe miatt mindenhez jó. Öltöztet. Sportcipővel és tűsarkúval is mutat. Meg mindenre jó. Utazhatok benne a koszos metrón. Mehetek benne elegáns étterembe. Nem egyedül. A magas, jóképű férfi vár ott. Az, aki reggelente előttem áll, miközben várja metrót. Észre sem vesz. Pedig három éve minden reggel ugyanakkor, ugyanott. Ő nekem a reggeli jó program. Bámulom hátulról, a tarkóját. Imádom a tarkóját.

Igazából az arca nem is érdekel, mert a szerelemhez nem kell arc. Elég mögötte állni… és nézni őt. Biztosan dolgunk van egymással, különben miért találkoznánk minden reggel ugyanakkor, ugyanott?

Ez a sors keze. Persze lehet, hogy csak az én kezem. Direkt figyelem, mikor jön, majd mögé óvakodom a tömegben. Megnyugvást ad nekem ez a közös reggeli rutin. Nem akarom, hogy észrevegyen, még megszólítana. Csak lerombolná, amit már felépítettem.

De vissza a kabáthoz. Heverészhetek benne ebédidőben a fűben az Erzsébet téren, bámulva a száguldó felhőket az égen, miközben a szendvicsem morzsál rá. Csak lesöpröm róla, és már indulok is. Elképzelem, de nem merem megtenni. Engem úgy tanítottak, hogy vigyázni kell a dolgaimra. A morzsára meg jön a hangya, és rám mászik, úgyis megcsíp, aztán már itt is a baj. Dolgozni megyek benne. Amikor melegem van, csak a vállamra terítem vagy az alkaromra hajtom. Ha nagyon zavar, az ujjaival a derekamra kötöm. Jó anyagból készült, kirúgja magát, nem lesz gyűrött. Ha végig begombolom, elegáns. Ha nem, akkor laza és sportos. Ha begombolom, és az övet is megkötöm, kihangsúlyozza a vékony derekamat. Ahogyan haladok gombról-gombra, úgy rakom magam is össze. Felülről kezdem.

A lelkemet fogja össze először. Keretbe szorítja. Így jó, csak ne csavarogjon az a szabad lélek mindenfelé. Be a helyére! Nem kilógni.

Aztán a derekamnál gombolom be. Jó szoros így a kabát. Lehet, hogy pár kilót felszedtem az utóbbi időben… azért feszül. Kitöltöm. Tényleg. A farmert is csak úgy tudom felvenni, ha az övtartójánál rángatom két kézzel. És ülés közben szétnyílik a cipzár is a sliccnél. Ultra slim fazon, azért. Vagy összement a nadrág. Nem figyeltem oda, hatvan fokon mostam. Szóval... összement. Mérlegre azért nem állok. A csípőmnél már bővebb a szabás miatt. Ezért karcsúsít, a homokóra fazon jó áll nekem.

Amikor megkötöm az övet, kihúzom magam, a fejem jó magasra felemelem, így már a tokám se látszik, és kész is. Kész vagyok bármire. Ápol és eltakar. Mindent, ami alatta van. A kis úszógumit a derekamon, a narancsbőrt a combomon, az átlagostól eltérő fenékméretemet. Aki benne van, azt is. A nehezen induló reggeleket, az üres ágyat, a szótlanságomat, a magányomat. Az egyhangú napokat, a munka munkát. Nem látszik más, csak egy sziluett. Hétköznapi, olyan, mint a többi. Megnyugtató. Elveszek a többi kabát között. Belesimulok a hétköznapokba.

Ez a legjobb fedősztori.

ÁtlagEdit

Kép: Flickr