Teljesen más volt az az este. Csak feküdtem egyedül a réten, és hagytam, hogy rám szálljon az ég, mint egy puha, meleg, csillaghuzatos takaró. Kánikula volt egész nap. Tökéletes csönd volt, még a szél se lebbent. A tücsök is valahol meghúzta magát egész biztosan, nem volt kedve játszani. Jól voltam. Már nem is tudom, miért jutottál akkor az eszembe. Nem tudtam, mi van veled, már nem írtál egy ideje. És én se írtam neked...

Évekkel ezelőtt ketten feküdtünk ugyanott, és nem győztük csókolni egymást. Mondtál valami szerinted vicceset, én meg nevettem a balgaságodon. Tetszettek az újra összejövések, az új „első”csókjaid. Akármikor megláttalak, olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik eléd, a lábam remegett, és zavaromban nem tudtam, merre nézzek. Tudtam, hogy figyelsz. Ahogy elsétáltam melletted az utcán – hisz milyen kicsi ez a falu – mindig éreztem a lopott pillantásodat. Este pedig már hívtál is: találkozzunk.

Éveken át játszottuk a se veled, se nélküledet, csak sajnos egyre több lett a szomorúság. De tudtam, bármikor akarhatlak téged, újra meg újra, nem tudsz nemet mondani. Imádtam. Imádtam, hogy kellettem, mert én voltam neked A NŐ. Pedig sosem becsültél meg igazán.

A maradék méltóságomat is ott hagytam a lépcsőn ülve, amikor vártalak, de nem jöttél.

Fájt a rengeteg átverés és cserbenhagyás. Azt már semennyire se bírtam. Betegesen hívogattalak, lelkileg kimerültem, a zokogásba belefáradva aludtam el, Isten tudja, hányszor. Tizenkilenc csengés… ennyit bír egy hívás. De nem vetted fel. Lemerült. Nem vetted észre. Rezgőn volt. A kabátban maradt. Nem csöngött ki. Nem jó az aksi, behülyült. A kocsiban maradt. Otthon hagytad...

Utána, amikor megjelentél, nem tudtam nemet mondani, mert úgy láttam, szeretsz, és abban a szoros ölelésben a legutolsó sejtem is megremegett. De a dolgok ismételték önmagukat. Aztán sokadjára is kimondtam, hogy vége. Persze, te nem hitted el, hiszen sokszor dobálóztam már ezzel. Aztán meguntam. Nem bíztam benned. Folyton kerestem, hol buksz le. Ez már nem szerelem. Te elsétáltál, és azt mondtad, jövő héten visszajössz. Ennek lassan négy éve.

Teljesen megtörtem.

Azt hittem, sosem lesz más az életemben, de mégis megkönnyebbültem, mert basszus… teher voltál a szívemen.

Nem illettünk egymáshoz, pedig hidd el, nagyon szerettelek. Tudom, hogy kaptam tőled jó dolgokat is, ha mást nem, hát tanulságot. Igazit. Egy életre. Senkire sem fecsérlem többé az időmet, és nem alázom meg magam. Nem emlékszem a jóra. Nem emlékszem, hogy mit beszélgettünk, min nevetgéltünk. Szinte semmilyen emlékem nincs. Hogy lehet ez? Hiszen milyen nagy terveink voltak. Tudom, hogy undok lettem, én voltam a hárpia. Ezt hoztad ki belőlem egy idő után.

Az életemet adtam volna érted... és már a hangod se rémlik.

Csak feküdtem ott, kémleltem az eget, és arra gondoltam, hogy hiába a sok fájdalom, ez kellett ahhoz, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Boldog vagyok. Mással. Mindenben. Nem tudom, neked van-e más az életedben, de azt igen, hogy az örök első szerelmem vagy, ami sosem múlik el, de mindig véget ér...

Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ileana_bt