–

Beléptem az itteni második otthonomba, a közösségi házba, és a szokásos kép fogadott: harsány nők teáznak, kávéznak az asztaloknál, a pult mögött a kávézót üzemeltető önkéntesek próbálják felvenni a napszak sajátos ritmusát, és olyan sebességgel koordinálni a végtagjaikat, ahogy a test küldi az ingereket a szájnak, ami némi feszültséggel artikulálja az igényt az újabb koffeinadagra. A sarokban ül Muftah, a 60 éves líbiai ügyvéd, nélküle tán ki sem nyílna reggel a bejárati ajtó zárja. Ő az, aki hatalmas elszántsággal és kitartással tanul újra beszélni a stroke-ja után, ezért minden nap itt van, mindenkinek bő kézzel osztogatja a mosolyát, és végtelen türelemmel és erőfeszítéssel próbálja kifejezni a gondolatait.

Csak az asztalok közt cikázó gyerekeken nincs nyoma a reggel lassú melankóliájának. Hiába vagyok túl a családi nap indításán, egy rövid bicikliúton az oviba menet, Barni búcsú pusziján és az őszi reggel józanító hűvösségén még a közösségi ház ajtajában is az ébredés egyik fázisában érzem magam. Ezt a félkómás állapotot töri át annak a húsz nőnek a hangja, akik különböző akcentussal beszélt angollal osztják meg egymással apró-cseprő problémáikat, miközben koppannak a kanalak a bögrék és csészék széléhez. Őszülő nők és férfiak rohannak át közöttük a tollas ütőjüket szorongatva. Nekik már ki van feszítve a háló az egykori templomépület termében, kezdődik az ötven felettieknek kiírt ingyenes tollaslabda-óra.

A mai nap különleges, mert a szokásos menettel ellentétben nem válunk két csoportra, hogy mindenki nyelvtudásának megfelelően fejlessze az angolját, hanem ma együtt főzünk. A közösségi kertben ugyanis hatalmas tökök értek meg, és a ház üzemeltetői össze tudtak spórolni annyi pénzt, hogy alapanyagokat vásároljanak néhány fogás elkészítéséhez. Olyan izgatott mindenki, mint az óvodás csoportok, akik először készítenek só-liszt-gyurmát maguknak. A receptek közt van közel-keleti fűszerezésű ragu, kókusztejes rizs, amerikai típusú csokis keksz, távol-keleti ízvilágot ígérő leves. Az egész világ összeér a konyhaasztalunkon.

Kisebb csoportokban kezdjük meg az előkészületeket, és egy a cél, minél gyorsabban minél több sütőtököt pucoljunk meg, majd kockázzunk fel. Repülnek a héjdarabok, szállingóznak a történetek. Huszadszorra is elmondja mindenki, hogy hívják és honnan jött, de azért fél óra után csak előkerülnek az öntapadós kis címkék, amikre felírjuk a neveinket. Így könnyebb a kommunikáció, gördülékenyebb a munka, gyorsabban megy az ismerkedés. Látszik, ki a rutinos háziasszony, és ki az, aki csak turistáskodni jár a konyhába, de azt sem szívesen. Szerencsére azért az előbbiek vannak többen. Van köztünk tanár, mérnök, ápoló, művész, közgazdász. Most szinte mindegyikük háztartásbeli, így fér bele az idejébe, hogy egy hétköznap délelőttöt közösségi főzéssel töltsön.

Előkerülnek a régi emlékek, gasztronómiához köthető kulturális különbségek: „Nálatok ezt hogy szokták? Mi egészben berakjuk a sütőbe, mi inkább főzzük, nálunk a párolás a menő.” „A te gyereked megeszi? Az enyém imádja. Az enyém már baba korában is a falra köpte. Én meg még csak most kezdem a hozzátáplálást."

A hétköznapi élethelyzetek összekötnek minket, függetlenül attól, hogy milyen a bőrszínünk, viselünk-e kendőt a fejünkön, hány ujjal fogjuk a kést, vagy, hogy milyen Istenhez imádkozunk, ha imádkozunk egyáltalán.

Ez ott senkit nem érdekel, pont ezért mer róla mindenki bátran beszélni.

Előkerülnek a vallási ünnepek, az ehhez köthető szokások, ezek hasonlóságai, különbségei. Az ételek, az illatok, az ízek kinyitják ezeket a kulturális kapukat. Ahogy az is kiderül, ki menekült háború elől, ki az, aki csak szerencsét próbálni jött, kinek van veszélyben a családja a szülőhazájában, és ki az, akinek ilyenen nem kell aggódnia. Bugyognak a történetek, ahogy bugyog a víz a fazékban. Mert igazából mi csak főzünk és mesélünk.

Amikor elkészül minden, leülünk egy asztalhoz, kóstolgatunk, csipegetünk, elemezzük a nyelvünkön táncoló fűszereket, barátkozunk az új élményekkel, próbáljuk meghatározni a viszonyunkat az ízekhez, meg persze rengeteget nevetünk. Jól érezzük magunkat attól a kirobbanó energiától, hogy együtt vagyunk, hogy közösen létrehoztunk valamit. Elsősorban egy közösséget, másodsorban egy háromfogásos ebédet húsz fő részére. Aztán kilépek az ajtón teli szívvel, teli hassal és annyira, de annyira boldog vagyok, hogy ennek a részese lehetek.

Próbálok megfogalmazni magamnak valami nagy igazságot a világbékéről: valahogy így kellene működnie mindenhol, de közben tudom, hogy ez a szentimentálisan tökéletes kép is pont olyan torz és szélsőséges, mint a gyűlölettől és félelemtől megmérgezett villanások a tv-ben, az újságokban, a plakátokon. Ez az élmény viszont az enyém, nem másé, nem a tv-n keresztül megélt, nem kétkedéssel, gyanakvással átitatott üzenet, hanem saját bőrömön tapasztalt, saját érzelmeimmel megélt valóság, ami formált rajtam, alakított, hozzátett egy kicsit a világról szerzett tapasztalásaimhoz.

És megerősítette a hitem, hogy a közösségekben van az erő. Valahova tartozni biztonságot ad, védőhálót nyújt azoknak, akik épp rászorulnak, élményeket, tapasztalokat ad és színesíti a képet az emberekről, a világról.

 Pásztory Dóri

 

  A képek a szerző tulajdonában vannak