„XY-vizsgálatra mész? Hú, arról azt hallottam, hogy nagyon fájdalmas!”

Hát, köszi. Sokáig azt hittem, nem szorul magyarázatra, miért ne mondj ilyet valakinek, aki éppen az előtt a bizonyos vizsgálat előtt áll, de mondom, annyiszor hallottam már ezt, hogy úgy tűnik, mégis. Tehát. Egyrészt ha nem tudod, valóban fáj-e a vizsgálat, csak olvastad a neten/ valaki téged is beparáztatott, légyszi, ne add tovább a parát, mert egyáltalán nem segítesz vele. Értem, hogy magadat akarod így megnyugtatni, de ne én legyek az, akin kiéled a félelmeidet, főleg, mert nekem most kell túlesnem ezen a kellemetlenségen, te pedig talán még évekig nem fogsz. Vagy ha igen, akkor se jutna soha eszembe eléd állni, és azt mondani, hogy készülj fel a kénköves pokol kínjaira, egyszerűen azért, mert nem akarok kitolni veled. Persze vannak, akik szeretik előre tudni, ha egy beavatkozás fájdalommal jár, de jó, ha tudod, ilyen vagyok-e, ha pedig igen, akkor is lehet finomabban fogalmazni: „azt hallottam, kicsit kellemetlen ez a dolog, kérdezd majd meg az orvosodat, van-e lehetőség fájdalomcsillapításra”.

A szüléssel kapcsolatban például már most tele van a fejem horrorsztorikkal, pedig a dolog még a kanyarban sincs, de igyekszem előrelátó lenni, és megkérni a gyerekes barátnőimet, hogy a legnagyobb segítő szándék ellenére is inkább tartsák magukban a borzalmas élményeiket.

Nem azt mondom, hogy le kell tagadni a rosszat, de órákig részletezned se muszáj olyan előtt, akiről tudod, hogy minden hülyeségre ráfeszül. Ha érdekel, kérdezek, és örömmel fogadom a segítséged, de addig, könyörögve kérlek, ne tetézd a félelmeimet!

„XY-betegséged van? Hú, nehogy beszedd ezt vagy azt, mert a nénikém fiának a kiskutyájának is ez volt, teljesen tönkretették az orvosok, de ezt se csináld, meg azt se, mert tuti nem tesz jót…”

Ööö, oké, most állj le. Hallottál már esetleg arról, hogy minden ember más, ami azt jelenti, hogy mindenkinek más gyógymódok segítenek, vagy nem segítenek? Lehet, hogy van távoli tapasztalatod a témában, de köszi, nem vagyok rá kíváncsi, szeretnék bízni az orvosomban és a saját ösztöneimben. Ha sztorizgatni kezdesz, ezt a bizalmat ásod alá, mert elülteted a fejemben, hogy mi van, ha épp most teszem tönkre magam ezzel a gyógymóddal, biztos, hogy igazad van neked is meg a szomszéd Jucikának is, bár ő homlokegyenest az ellenkezőjét állítja, mint te, de ettől még... Igen, pontosan ekkora káoszt tudsz okozni a fejemben pár meggondolatlan kijelentéssel, és ebben az esetben még inkább értem, mint az előzőnél, hogy a magad módján segíteni akarsz, de így tényleg ne. Egyrészt, mert fogalmad sincs az állapotomról, másrészt, mert tényleg nem tudhatod, nekem mi használ majd.

Manapság egyáltalán nem könnyű bízni a gyógyító intézményekben, szóval ha én úgy érzem, találtam egy dokit, akiben mégis lehet, kérlek, hagyd meg nekem ezt az „illúziót”.

Szintén a gyerekvállalást tudom példaként felhozni, mert a környezetemben nagyon sok fiatal szülő küzd a mindent jobban tudó „bezzeganyákkal”, akik az ők vagy a gyerekük releváns ismerete nélkül csak úgy szórják a világba a tudásuk mannáját, magasról letojva, kiben mekkora feszültséget keltenek.

Igen, tudom, nagyon érzékeny vagyok, mindenre rástresszelek, és nem kéne törődnöm az ilyesmivel, de ez van, nem tudok kibújni a bőrömből. Viszont azt hiszem, az ilyen megjegyzések nem csak az érzékenyeknek ártanak, hanem mindenkinek, főleg a betegség vagy a várandósság bizonytalan, kiszolgáltatott állapotában. Az egymás életébe való kéretlen belekotyogásnak is meglehet a helye és az ideje, de biztosan nem akkor, amikor a másik már amúgy is fél.

Kalapos Éva Veronika