Találkozás egy régi „ismerőssel” – James McAvoy huszonhárom darabra törik új (kihagyhatatlan!) filmjében

 – 

Amikor csaknem hét évvel ezelőtt Juli barátnőmmel először voltunk Londonban – ő azóta oda is költözött, megtalálta élete szerelmét, és jelenleg épp a nászútján van –, részben azért mentünk, hogy megnézzünk egy előadást egy még csak az ínyencek által ismert, tehetséges skót színész főszereplésével. Akkor készült ez a kép, miután több estén át vártuk James McAvoyt a színház művészbejárójánál, aztán végül, mikor már feladtuk a reményt, összefutottunk vele egy pubban. Van bizonyítékom is, íme:

A szerény zseni és a nagy visszatérő

Szóval akkor még nem sejtettük, hogy ez a kedves, elképesztően szerény srác egyszer majd a blockbusterek főszereplője lesz – 2009-ben a legtöbben még csak a Narnia krónikái kentaurjaként vagy maximum Az utolsó skót király tiszta lelkű orvosaként ismerték, bár már dobozban volt a Vágy és vezeklés is, ami végül elhozta számára a világhírt. Azóta is nagyon jó érzékkel választ szerepeket, az Egy szerelem története: A férfi, Egy szerelem története: A nő, a Mocsok vagy a Transz mind bonyolult, érzékeny szerepformálást kívántak tőle, de lazításként néha vállal képregényfilmeket is (X-men-sorozat). Ám, mivel finoman szólva nem magamutogató típus, még így is 2017-ig kellett várnia, hogy a mozikba kerüljön az az alkotás, ami után teljes joggal mondhatjuk: ez a srác egy zseni.

Ehhez persze szükség volt még valakire, akit Hollywood az utóbbi tíz esztendőben – a tomboló siker évei után – igyekezett inkább elfelejteni: a kimondhatatlan nevű M. Night Shyamalanra. Az indiai származású rendező, a misztikus thriller mestere, aki a felejthetetlen Hatodik érzékkel robbant be a köztudatba, egy idő után mintha irányt tévesztett volna; más műfajú és egyre gyengébb alkotásokkal állt elő, amit az álomgyár nem nézett jó szemmel. Most viszont végre megszületett a film, aminek köszönhetően újra keblükre ölelik majd, és nem leszünk ezzel másképp mi, nézők sem, Shyamalan ugyanis felejthetetlent alkotott.

Intelligens rettegés

A Széttörve (eredeti címe: Split) története már önmagában irtó izgalmas: Kevin, a disszociatív identitászavarban szenvedő férfi, akit 23 (!) alteregója tart szüntelenül fogságban, elrabol három tinilányt, hogy feltehetően valami borzalmasat tegyen velük. A lányok közül ketten teljesen kiborulnak, ám a harmadik, a különc, zárkózott Casey higgadtan felveszi a harcot a temérdek arcával is arctalan ellenséggel: Kevin összekuszálódott tudatával. Eközben a férfi pszichiátere, dr. Karen Fletcher gyanút fog, hogy páciensében valószínűleg a gonosz ének felülkerekedtek a jókon, ám Kevint már nem lehet megállítani: mindenen és mindenkin átgázolva végleg elmerül saját elméje fullasztó mocsarában.

Bár végigrettegtem a filmet, nem emlékszem, mikor volt utoljára részem ilyen – nem tudom másként megfogalmazni – intelligens rettegésben.

Shyamalan tökéletesen átgondolt, részletgazdag, ízléses és okos mozit tett le az asztalra, és megengedi magának, amit csak nagyon kevesen: a film kilencven százalékában beletolja a kamerát a főszereplők arcába. Megteheti: James McAvoy magabiztosan hozza az egy testen belüli összes figurát, és van egy monológja, aminél nehezebbet szerintem még egyetlen filmben se láttam, de számára nem okoz gondot. Méltó társa – és ebben az esetben ez tényleg nagy szó – Anya Taylor-Joy Casey szerepében: a fiatal színésznő eszköztelenül, sokszor csak a tekintetével játszik, mégis képes uralni a vásznat. Csodálatos Betty Buckley, mint a lelkiismeretes dr. Fletcher, és rendben van a másik két lány is, aki viszont igazán vicces, az a röviden cameózó Shyamalan: a rendező magára osztotta a film leglúzerebb szerepét. A sztoriban gyönyörű képkompozíciókat láthatunk (operatőr: Mike Gioulakis), és még némi humor és műfajparódia is belefér – részben ezért lesz a Széttörve már januárban a 2017-es év egyik legfontosabb filmje.

Részben pedig azért, mert bár a történet elsőre bizarrnak és a legtöbbünktől tökéletesen távol állónak tűnik, gyorsan rájövünk, hogy ez nem teljesen van így.

Régóta nyilvánvaló, hogy mindenkiben sokkal több személyiség lakik, mint amennyit a világ előtt felvállal, a különbség Kevin és köztünk csak annyi, hogy mi képesek vagyunk háttérbe szorítani őket.

Ám a film ennél is továbbmegy: a végső megoldással Shyamalan mintegy megkérdőjelezi a normalitás létjogosultságát. Egyrészt fölteszi a kérdést, vajon létezik-e egyáltalán ilyen terminus – a pszichológusok és pszichiáterek jó része szerint egyébként nem –, másrészt, ha létezik, a hasznunkra válik-e, vagy csak csökkenti a megértésre és az empátiára való képességünket, ez pedig a film konklúziója szerint akár az életünkbe is kerülhet. A Széttörve sztorija összezavar, nyugtalanít, és számtalan kérdést vet fel, ami – ahogy ezt Az ügyfél ajánlójában is írtam – szerintem csak az igazán nagy művek sajátja. Nem könnyű mozi, de hatalmas élmény, a főszereplő csaknem filmtörténeti jelentőségű alakításával. Nagyon megéri megvenni azt a mozijegyet.

Kalapos Éva Veronika

Olvasd el Éva legutóbbi filmajánlóját is, az Ügyfél című iráni filmről! KATT IDE!

 Kiemelt kép: Split (2016), Universal Pictures