Szia, anya. Hahó... Van egy színe a hahónak, ami csak hozzád kötődik, senki sem mondja úgy, ahogy te. Ezt nem olyan rég vettem észre. Sok színre most figyelek csak fel, az utóbbi években. Biztos azért is, mert előtte fekete-fehéren láttam, ha rólad volt szó. Nem volt sok árnyalata a kapcsolatunknak régen, az egyszer biztos. Hogy miért alakult így? Azért, mert középső gyerek vagyok? Vagy mert az egyetlen lány? Azért, mert a te kapcsolatod sem sima ügy az anyukáddal? Vagy ezek együttese? Nem firtatjuk már. Örülünk annak, ami van. Végre. Persze, régről is vannak jó emlékeim.

Emlékszem, milyen volt a takaró alatt bekucorodva a cukros tojássárgáját majszolni, amit adtál, amikor beteg voltam. Hogy milyen jó volt együtt nézni a múzeum kerti műsort március 15-én, amikor még hordtunk kokárdát. Hogy pont te tudtad a nem kerek számok összeadását úgy elmagyarázni, hogy én is értsem. Valószínűleg azért, mert a matematikai képességeimet  – amik a mínusz tartományban vannak valahol – valószínűleg tőled örököltem, szóval értetted a (nem) működésemet.

Mégis, valahogy sosem sikerült úgy igazán kapcsolódnunk. Nem tudtunk sokat egymásról, éltünk egymás mellett, mégis, a veszekedéseink legtöbbször nagyon csúnyán alakultak. Tele indulattal, fojtott elvárásokkal. Mindig visszatértem oda, ami neked nyilván fájt, hogy honnan is tudhatnád, milyen egy anya-lánya kapcsolat, hisz nem részesültél belőle, vagy legalábbis semmiképp sem klasszikus módon. „Olyan vagy, mint az anyád!” – vágtam hozzád olyankor, amikor a legmérgesebb voltam rád, tudtam, hogy ez üt. Nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról, de elemi erővel vágytunk a kapcsolódásra. Amikor mélyponton voltál, akkor én követeltem a leghangosabban, hogy szedd össze magad, és hegyeket tudott volna a mérgem megmozgatni, amikor láttam, hogy a bátyám sokkal jobb hatással volt rád akkor, mint én. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogy nem ismertelek, nem figyeltem rád eléggé... nem tudom, de emlékszem a tehetetlenségre, hogy milyen rémes volt.

Amiatt is dühös voltam, hogy pszichológusként annyi embernek segítettél, a betegeid rajongtak érted, mi meg csak felületesen tudtunk egymás mellett létezni. „Bezzeg, ha a beteged lennék" – jöttem az egyik bevett frázisommal, néha meg pont azt kiabáltam, hogy „Ne analizálj!"

Aztán elköltöztem otthonról, nagy dírrel-dúrral. Nem ment könnyen, mert hiányérzetünk volt mindkettőnknek. Akartam függetlenedni, de fojtogatott ez a soha ki nem elégülő vágy, hogy megélhessük az anya-lánya szimbiózist. Te pedig pont azt érezhetted, hogy eljöttem, mielőtt összetalálkoztunk volna. 

Nem hívtál fel szinte sosem, amikor Pestre költöztem, mert nem szeretted a telefonos kapcsolattartást, emiatt rengeteg indulat volt bennem. Én azért mindennap hívtalak, mindent elmeséltem neked. Ádámmal, akivel akkor már évek óta együtt voltunk, együtt éltünk, épp az első gyerekünket vártuk, amikor megkérte a kezem. Gratuláltál, de nem voltál olyan lelkes. Valahogy a vízilabdázó fiúk mindig jobban bejöttek neked, mint a tetovált, fura hajú pasasok. Sosem jöttél izgalomba, ha esküvőkről beszélgettünk, főleg, ha arról, hogy majd egyszer én is férjhez megyek. Nekem pedig sosem voltak nagy vágyaim, viszolyogtam az esküvő műfajtól, a gesztus értékét fontosabbnak tartottam, minthogy vagyonokat költsünk egy bulira, miközben gyereket várunk, minden fillért szívesebben költöttünk a picire. Szóval titokban elmentünk a városházára. Amin olyan mélyen megbántódtál, hogy a szülésig nem is nagyon álltál velem szóba, csak formálisan. Ez volt a legsötétebb időszakunk.

Aztán valahogy a legmélyebb válságból született meg a kisfiamon túl a mi addig csendben várakozó, megértő, szerető kapcsolatunk. 

Ugyanis én gyakorlatilag belebetegedtem a szülésbe. Nem a fájdalomba, hanem a szülés alatt engem és a babát ért traumák sorozatába. Te vagy a legelső emlékképem, miután kitoltak a műtőből. Megsimogattad a kezem és azt mondtad: „kicsikém, te nagyon sokat szenvedtél”... és a delíriumban azért még hallottam, ahogy azt mondtad az orvosnak, hogy te ugyan nem hagyod magára a lányodat. 

Mint anya és mint pszichológus, hamar észrevetted, hogy baj van, hamarabb, mint én. Nekem fogalmam sem volt, mi zajlik bennem, amikor te már javában azon szorgoskodtál, hogy ne sodródjak közelebb a szakadék széléhez. Órák hosszat beszélgettünk és te voltál az egyetlen, akinek el mertem mondani, milyen gondolataim voltak akkoriban. Hogy nem kötődtem a babámhoz, és emiatt folyton mart a lelkiismeret. Hogy mindent vissza akartam csinálni, hogy ösztönösen toltam el magamtól a babát, amikor szoptatni kellett. Hosszú hónapokon, éveken át tartó feldolgozási folyamat követte a kisfiam születését, és te voltál az, aki ráébresztettél, hogy természetes, ami bennem zajlott, hogy nem vagyok selejt anya, ember, hogy létezik ez az érzés és komolyan kell venni. És támogattál abban, amikor rátaláltam az útra, amiben a kicsi és én végre harmóniára leltünk. Elkezdtünk más ügyekről is beszélgetni, múltbéli dolgokról, helyzetekről. Tisztába tettünk szinte mindent. Amikor külföldön éltünk, tartottad bennem a lelket, és azóta is, mióta hazaköltöztünk, mindig, amikor nehézség támad, már értjük egymást.

Lett egy közös nyelvünk. Nem szivárványos, csillámpónis, mert évődünk, rengeteget piszkáljuk egymást, veszekszünk most is, de már nincs olyan súlya, mert ott az ezernyi más árnyalat, ami azelőtt hiányzott. Milyen furcsa: le kellett mennünk a legmélyére, hogy levegőért feljöjjünk a víz fölé. És érdekes módon nem az hozott közel minket egymáshoz, hogy én is anyává váltam, hanem az, hogy jött egy olyan pont az életemben, amiben senki más... csak te tudtál jól segíteni. Ahol anya tényleg csak egy volt, pótolhatatlan. Biztos az is számít, hogy megtapasztaltam, milyen az, amikor nem egyértelműen szoros a kötődés a saját gyerekeddel. Nem olyan evidens az, ha a lélek összetört. És neked tudom, hogy sok-sok-sok hajszálrepedés van a lelkeden.
Nem vagy könnyű ember, és néha bizony sokkal könnyebb lenne, ha nem elemeznél szét mindent, ha nyitottabb lennél az élet napos oldalára, de az a sok teher, amit cipelsz, ami legtöbbször másé, nem csoda, ha a földhöz szegez. Én pedig igyekszem levenni, amennyit csak lehet, és lufikat kötözni rád, hogy picit könnyebben lépkedj.

Szabó Anna Eszter

Képek: a szerző saját tulajona