–

Amiről Anna mesél, az nálunk is igaz, ugyanígy zajlik az életünk, de valahol ez csak a jéghegy csúcsa, szinte „szirupos” külseje az introvertáltságnak. Aranyos, szerethető, már-már bohókás. Azonban ha valaki tényleg introvertált, akkor bizony nem csak ezekből a hosszú hallgatásokból és megkésett válaszokból állnak a mindennapok. Linda – nevezzük így a feleségem – talán az introvertáltság iskolapéldája: egy 20 kérdéses „Mennyire extrovertált ön?” teszten mínusz tíz pontot érne el.

1.

Például fél. Nemcsak póktól, lószúnyogtól, varangyos békától, sötéttől, haláltól, hanem egészen hétköznapi dolgoktól is. Izzad a tenyere, ha egy levelet kell feladni postán.

Ha egy étteremben neki kellene rendelni, inkább éhen maradna, minthogy meg kelljen szólalni, vagy szíve szerint átmenne a szemben lévő kisboltba, ahonnan megnyugvással hozna ki két sós kiflit és egy doboz kakaót.

2.

Gyomorgörcsöt kap, ha idegen vendég jön hozzánk, vagy ha olyan emberrel kell találkoznia, akit még nem látott korábban. Előfordult, hogy egy kollégám váratlan látogatáskor inkább elment itthonról, minthogy kitegye magát a kíváncsi tekinteteknek és a számára kínos kérdéseknek. Ha a feleséged introvertált, szinte lehetetlen társaságba menni. Ha mégis, akkor neked kell helytállnod helyette. Én – saját bevallásom szerint is – sokat beszélek, de olyankor úgy érzem, dupla annyit kell, hogy helyette is mondjak valamit. Tűnjön inkább olybá, hogy „ez a hapsi teljesen elnyomja a feleségét”, minthogy azt gondolják szegényről: „ez egy lelki rokkant”.

3.

Minden idegen, számára ismeretlen helyzet felér egy gladiátorharccal. És sokszor azt érzem, nem vagyok elég erős, elég megértő, hogy támogassam benne. Legutóbb fogorvoshoz mentünk. Eleve én jelentettem be telefonon, mert neten nem lehetett (azt mondtam már, hogy pizzát is csak onnan rendel, ahol nem kell telefonálni, csak végigkattintani a weboldalt?), és azt is titokban kellett tartanom, hogy egyáltalán odamegyünk, mert ha kiderült volna három héttel előtte, kétnaponta láttam volna rajta, hogy most mondják fel az idegei a szolgálatot emiatt. Eljött a fogorvos napja, elmondtam neki napközben, hogy mire készüljön; természetesen sokkot kapott, de nem volt más választása. Amikor odamentünk a rendelő elé, be kellett volna csengetni a kapucsengőn, bemondani a nevét, és beengedték volna. És ekkor blokk. Azt mondta, menjünk haza, ő ezt nem bírja ki. Tíz perc könyörgés és veszekedés után ÉN csengettem be. Bementünk, behívták, negyed óra alatt végzett, kijött. Az én olvasatomban túl volt rajta gond nélkül, most sem nevette ki senki, most sem vitte el egy titkos szekta a fogorvosi székből, és sokadszorra sem értem, hogy egy ilyen bagatell dolgot miképp lehet ennyire felfújni. „Te nem értesz meg engem.” Azonban látom rajta, hogy a sírás kerülgeti. Tudom, hogy ha megszólalna, potyognának a krokodilkönnyei, hogy ő ide már csak egyszer fog jönni, amikor kivehető fogakat csinálnak neki, hogy utána soha többé ne kelljen becsöngetnie. Másfél óra hallgatás, súlyos pillantások, távolba révedés, telefonbabrálás után a vonaton törik meg a csend, és kezdjük feloldani azt, ami nemrég történt, lefekvésre pedig mintha visszatért volna bele az élet.

Az én olvasatomban ők, az introvertáltak sokszor a saját börtönükben ülnek, aminek a rácsai közül iszonyatos kínok között lehet csak kimozdulni. De valahogy furamód ez a börtön ad nekik kényelemet és biztonságot is. 

Linda amúgy egy vidám, mosolygós nő, aki, ha olyanok társaságában van, akiket ismer, szeret és elfogad, dől belőle a szó, szurkálódó, pimasz, szemtelen, mint a piaci légy, és a kacaja hosszú percekig zeng a folyosón.

Egészen addig nem tudtam, hogy introvertált, míg véletlenül nem olvastam egy leírást az ilyen emberekről. Ekkor kiáltottam fel: „Hé, nézd csak, ennek a cikknek minden pontja rólad szól!” Örülök, hogy most már tudok róla, és látom, nincs egyedül, mert máshol is élnek olyan emberek, mint ő.

Pali

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Voyagerix