– 

Ülünk az autóban, megyünk a Balatonra. Csend van, és én szeretem a csendet. Szeretek kibámulni az ablakon, és elmerülni a gondolataimban. A zene nem zavar, viszont a rádió igen. Ilyenkor legalábbis, amikor van idő kicsit csak ülni, és nézni a szántóföldeket.

– Nem tartod érdekesnek, hogy csak beülünk egy vastákolmányba, és egy óra múlva máshol vagyunk? – fordul hozzám a férjem.
– Ühüm.
– De most komolyan. Fel tudod te ezt fogni?

Nem válaszolok. Nem szeretnék beszélni. Nem is bírom kinyitni a számat. Bambulni szeretnék. Olyan jó bambulni.

– Most mi van? Miért nem válaszolsz?
– Mert ezt a beszélgetést eddig kábé minden alkalommal lefolytattuk, ahányszor csak elindultunk a Balatonra.
– Mert szerintem érdekes. Én tényleg nem tudom felfogni.
– Szerintem meg ezen nincs mit boncolgatni. Ez egy tény. Erre találták ki az autót. Hogy elvigyen minket A-ból B-be.
– De hát épp ez az! Nem tartod fantasztikusnak?

Nem válaszolok. Csomag vagyok az anyósülésen. Nem is én vagyok itt, csak a testem, én már egész máshol járok. És valamikor később azt is megtudom, hogy megbántottam azzal, hogy hozzá sem értem ezalatt a másfél óra alatt. Nem simogattam meg a kezét a kormányon, nem cirógattam a tarkóját, mert eszembe sem jutott. Épp ez a baj – mondja ő. Nem érthetem, mert ő extrovertált, én meg introvertált vagyok, mint kiderült – pár évvel azután, hogy összejöttünk.

Ő mindenáron kommunikálni akar, én meg gyakran csak magamban lenni. 

Azelőtt mindig az introvertált fiúk vonzottak. A hallgatagok, mély nézésűek, akikről azt feltételeztem, nyilván mély érzésűek, és elképesztően okosak is. De valamiért én ritkán jöttem be nekik. Amikor mégis, az sem tartott sokáig. Aztán jött T., és mindent akart, sőt, ezt artikulálni is tudta. Végre nem nekem kellett valaki, nem én álmodoztam és építettem légvárakat magamban, hanem jött, látott... és intézett mindent. Én meg azt éreztem, hogy lehetek az, aki vagyok. Végre... csak lehetek.

Néha viszont nem. Mondjuk, amikor kijövünk a moziból.

– Hú, hát ez borzalmas volt. Legfeljebb a főszereplő ért benne valamit – közli, még mielőtt elhagynánk a termet.

Csönd.

– Most mi van? Szerinted nem?
– Nem tudom, még nem szeretnék véleményt mondani.
– Miért nem? Csak tudod, hogy tetszett-e.
– Nem, nem mindig tudom rögtön. Van, amikor emésztenem kell.
– Na, ne mondd, hogy nem érzed azonnal, hogy valami megfogott-e vagy sem!
– Jó, van, amikor rögtön érzem, és van, amikor nem, de sosem szeretném elintézni annyival, hogy ez szar volt, ez meg jó volt.
– Akkor fejtsd ki bővebben!
– De még nem tudom! Még idő kell nekem, hogy átgondoljam.
– Nem hiszem el, hogy ennyire bonyolult! Csak mondd el, hogy mi jár a fejedben!

Ettől aztán végképp elakad a szavam. Mondjam el, mire gondolok? Micsoda tapintatlanság!

Kinek lenne jó, ha cenzúrázatlanul belelátna a másik fejébe?

Kézzel-lábbal tiltakozom, ami kívülről valószínűleg veszekedésnek látszik. Mondjuk, előfordulhat, hogy a film közben sem voltunk teljesen egy hullámhosszon. Ő minden huszadik percben lecsekkolta, hogy ott ülök-e még mellette. Vagy hogy mit árul el az arcom, vajon tetszik-e. Engem viszont ez idegesít, senki ne bámuljon film közben. Mindenki a vászonra szegezze a tekintetét – ez a szabály a moziban. Összefonom a karom, kitárom a lelkem, és teljes valómat a filmnek szentelem. Nem tudok kommunikálni közben, akkor lemaradnék a következő percekről. Nem jutnak eszembe poénok, amiket a másik fülébe sutyoroghatnék. Nem találgatom, mi fog még történni. Ha mégis eszembe jut, az már rég rossz, akkor tényleg gyenge a film. Ő másképp szeretné. A mozibajárás szerinte páros program, tehát összebújva kell ülni, a fülembe duruzsolni, real time-ban közölni az impresszióit, és mivel én vagyok a két lábon járó google-je, amint felbukkan egy új szereplő, megkérdezi, hogy „ez ki?”. És ha már tudja, mi lesz a következő csavar, vajon magában tartja-e?

De van azért rengeteg jó oldala is ennek. A múltkor egy bemutatóra voltunk hivatalosak, egy ismerősünk rendezte a darabot. Úgy alakult, hogy az elsők között léptünk ki a teremből, szinte belebotlottunk az ismerősbe, aki bekészítette magát az előcsarnokba, hogy fogadja a gratulációkat. Magától értetődik, hogy én legszívesebben eliszkoltam volna előle, láthatatlanná válva elsunnyogtam volna szemtől-szembe a dicséretet, és másnap írtam volna neki a Facebookon. De T. nem hagyta. Odarángatott, és így az elsők között nyugtathattuk meg a halálra vált alkotót (akinek az arcából az izgalom miatt kiment a vér), hogy minden a legnagyobb rendben, szép volt, jó volt, mélyen meghatott. És így, hogy nem egyedül kellett beszélnem, hanem T. bátorító lelkesedése mellett mintegy az alsó szólamban, nem is esett olyan nehezemre. Mire letámadta őt a többi hódoló, elégedetten hátrálhattunk ki a helyzetből, mivel teljesítettük a kötelességünket, és még örömöt is szereztünk vele.

Vagy amikor a nászutunkra készültünk, és rendeltünk egy taxit, hogy kivigyen a reptérre. Ezt sosem felejtem el. Nagy izgalomban, mámoros boldogságban levittük a cuccokat a ház elé, majd begördült az autó a szélsőjobbos jelképek és matricák teljes tárházával felszerelkezve. Én lefagytam, és ha rajtam múlik, egy árva szó nem hangzik el az autóban Ferihegyig. Nem úgy T. A világ legnyájasabb – de nem erőltetett – modorában előbb a fociról elegyedett társalgásba a sofőrrel (Fradi-drukker volt, mi más?), majd arról diskuráltak nagy egyetértésben, milyen jól fog jönni Vecsésnek, amikor megnyílik ott az új Tesco. T. bámulatos kommunikátor. Nincs az a konfliktushelyzet, amit ne oldana meg bravúrosan. Őszinte, egyenes, és elegáns a modora, ha bármilyen váratlan nézeteltérésre vagy kellemetlenségre kerül sor, én behúzódom a háta mögé, és újra kislánynak érzem magam, akinek az erős és okos apukája most elrendezi ezt az ügyet. Még sosem csalódtam benne.

És ez így van a kapcsolatunkban is. Az introvertáltak hajlamosak magukba zárkózni a problémával, és őrlődni rajta hetekig, hónapokig. T-vel mindent meg lehet beszélni, sőt, muszáj is. Nem lehet napokig hallgatagon járni-kelni, durcás arccal félszavakat vakkantani. Tőle rendületlenül záporoznak a kérdések és a történetek. Ha megérkezik a munkából, még be sem lép, már meséli is az élményeit. Aztán ha mindent kiadott magából, és hirtelen beáll a csend, megkérdezi, mi újság, és nem örül, ha azt felelem: előbb befejezném, amivel épp foglalkoztam.

De legalább tudom, hogy ha bajom van, nincs értelme sokáig dédelgetni. A fejéhez vághatom, és ha először ellen is áll, vitatkozunk egyet, és másnapra vagy harmadnapra átgondolja. Nem húzódnak el- és dagadnak egyre nagyobbra a problémák. Csak azzal kellett megbarátkoznom, hogy amikor egyszer megfordultam a WMN-nél, ezzel várt otthon:

– Na, milyen volt?
– Egész jó. Szimpik voltak.
– És milyen a Szentesi Éva?
– Nem tudom, még alig láttam belőle valamit.
– Csak van róla egy benyomásod.
– Nem igazán. Még korai.
– Mindenkinek van egy első benyomása!
– Nekem nincs! Vagy nem akarom elmondani. Utálok ítélkezni.
– Nem is kell ítélkezdned! Csak elmondanod, mi az első benyomásod. Azért az elég meghatározó, még akkor is, ha később változik a véleményed.
– Elegem van, nem szeretnék erről beszélni!

Aztán pár nap- vagy hét múlva egyszer csak előtör belőlem egy miniértekezés, ő pedig meglepetten hallgatja, és nem érti hogyhogy most, és mi ez a mélylélektani analízis.

De jól megvagyunk így. Már megszoktuk.

Időnként be kell érnünk, vagy be kell várnunk egymást, aztán együtt megyünk tovább, kézen fogva.

Bernáth Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/photoagent