Tájfunszünet, mosómedve, tízórais doboz – Iskolakezdés Kínában

–

Mindketten kezdők vagyunk: a lányom, aki két hete kezdte az iskolát, és én, aki egy számomra ismeretlen iskolarendszerben kísérem az útján. Némi tapasztalatra szert tettem ugyan a korábbi beszoktatásoknál: a bölcsiben azt lestem, ahogy elmerült a minikonyha tartozékai között, az ovi első napján pedig egy apró széken ülve hallgattam, ahogy a Csiripelő madarakat éneklik a másik teremben. De ez a mérföldkő most más volt, mint a korábbiak: Léna egy hónappal a költözés után Kínában kezdte el az iskolát. És bár az amerikai rendszerben a kindergartennek nevezett, házifeladat-mentes első év átmenet az óvoda és az iskola között, a több száz fős intézmény, a szigorúbb napirend nem kis változás egy ötéves gyereknek – és az anyukájának.

Első nap az iskolában

Büszkén lépdel mellettem a balerinás táskájával. Az iskola kapujában szülők hada toporog az apróságokkal. Hogy fogja megtalálni pár nap múlva az osztálytermét? – nézek végig az emberrengetegen, és próbálom elképzelni, hogy az ő szemszögéből milyen gigantikusnak tűnhet az épület. Bár az évnyitón megnéztük a termüket, kissé bizonytalanul lavírozom magunkat a legkisebbek felé, ahol a gyerekek már sorakoznak. Léna apukája tegnap egy kis mosómedvéről mesélt neki, aki iskolába indult. Az anyukája puszit adott a tenyerére, hogy ha napközben hiányzik majd neki, akkor csak az arcához teszi a kezét, és a mamája gondolatban vele lesz. Még van annyi időm, hogy megpusziljam Léna tenyerét, és már indul is a többiekkel. Megy ez, mint a karikacsapás – gondolom. Délután háromkor a többi szülővel állok a bejáratnál, és biztos, hogy sokkal jobban izgulok, mint reggel a lányom. Léna felbukkan – egy szöszke fiúval kézen fogva. Anya, megtanultam olvasni – mesél lelkesen az ezek szerint agykontroll-módszerrel is oktató iskoláról.

Második nap

Bárminemű gondolatom a karikacsapásról elhamarkodottnak tűnik. Két széket összetolva magzatpózba kucorodik a széken. Látom, komoly a helyzet. Anya, nem megyek iskolába! – jelenti ki határozottan. Sem reggelizni, sem öltözni nem hajlandó. Felelevenítem, mennyire tetszett neki tegnap a mese, hogy megtanult olvasni, hogy milyen jókat fog majd az udvaron játszani, de hajthatatlan: ő nem megy iskolába. Hogyan fogok egy 21 kilós vasakaratú energiagombócot 27 perc alatt meggyőzni az iskola áldásos hatásairól, majd megreggeliztetni, átöltöztetni, és útnak indítani? Beszaladok a fürdőszobába a férjemhez, és nem tudom, mit mond, de tervem a hajtépésről – mármint a sajátomról – hirtelen elpárolog.

A lányomnál alkalmazható egyetlen módszerhez folyamodok: a meséhez.

Elmesélem, én mit csináltam a suliban, ki volt a padtársam, hogyan bújócskáztunk az esőben, és még a sárga dobókockás, barna iskolatáskámat is részletesen leírom. Miközben elvarázsolva hallgatja az élményeimet, felöltözünk és lenavigálom a lépcsőn. Felszállok vele az iskolabuszra. A héten még megengedik. Beállok vele a gyerekek közé. A karomat szorítja: Anya, gyere te is velem! – kérlel, és igazság szerint örömmel megnézném, mit is csinálnak az ötfős asztaloknál. Még mindig szorosan rám fonódik, de a tanárnő jó érzékkel rátapint a gyengéjére: Léna, felkíséred velem az osztályt a terembe? A lányom öntudatosan indul a gyereksereg előtt... a tanár néni kezét fogva.

Harmadik nap

Anya, egyedül megyek. Ne gyere velem! – mondja, és büszkén figyelem, ahogy határozottan lépdel fel az iskolabuszra. Mégiscsak megy ez, mint a karikacsapás – legalábbis minden második nap.

Szünet

Tőlünk 120 kilométerre, Hong Kong környékén 10-es fokozatú tájfun söpör végig. Iskolai szünetet rendelnek el. Az időjárás a lányom iskolai beszoktatását sem hagyja nyomtalanul.

Negyedik nap

Mielőtt megszólal az ébresztőóra, két kis lábacska ütemes trappolását hallom. Trapp, trapp, trapp, csattognak a meztelen talpacskák a parkettán, és már öleli is a nyakam, de a reggeli idillbe belevisít a horroróra, amelynek velőtrázó hangjára egy békésen szunnyadó medve is sokkot kapva rontana ki a barlangjából. Maradjunk itthon! – kérlel Léna, és szívem szerint azonnal rávágnék egy határozott igent, hogy még egy nap teljen el LEGO-lányok között és Moana házi performanszokkal. Majd bevillan a valóság, és arra gondolok, hogy 45 percbe kell belesűrítenem a tízórais csomag elkészítését, zuhanyzást, öltözést, a lelki ráhangolódást és a meggyőzést is. Anya, nem akarok iskolába menni! –  néz rám kérlelő szemekkel. Miért? – kérdezem olyan meglepetten, mintha legalább azt mondta volna, hogy ma reggel kihagyja a csokoládés-epres-tejszínhabos sajttortát. Mert itthon jobb – vágja rá azonnal. Örülök, hogy a gyerek jól érzi magát velünk, de korábbi kételyeim újra rám törnek: Mégsem iskolaérett? Túl korai mindez ötévesen? Kétségbeesésemben a tegnapelőtti taktikához nyúlok; mese közben kicsalom a fürdőszobába, és miközben gondolatban a ’80-as évekbeli nyíregyházi iskolába repítem, a gyerek hirtelen vált: „mama, dede, mama, dede”. 

Konstatálom, hogy a lányom regresszív lesz, és hagyom, hogy egy korábbi, biztonságot jelentő fázisba csússzon vissza – legalábbis addig, amíg még nem veszélyezteti az indulási időnket. Az ütemes „mama-dede” után hirtelen bevillanhat neki, hogy tegnapelőtt szavaztak arról, mi legyen a csoport neve: négykézláb veti magát, és ugat. Nem baj!

Hagyom, hogy kiskutyaként keresse meg a cipőjét, mert úgy látszik, ma reggel egyedül csak a saját bőrébe nem akar belebújni.

Répát, almát szeletelek, kekszet pakolok be, míg az újdonsült házi kedvencem vizet tesz a kulacsába, és amikor– még, ha ugatva is –, de már az ajtóban áll, fellélegzek. A busznál a szöszke fiúval szállnak fel. Mosolyogva integet. Szuper! – gondolom, majd míg én félig hüppögve figyelem a kanyarban eltűnő iskolabuszt, baljós sejtelem kerít hatalmába. Hova tettem a tízórais dobozát? Egy biztos: a táskájába nem. Lóhalálában rohanok haza, amikor a tegnapi tájfun utórezgéseként hatalmas eső zúdul a nyakamba. Bőrig ázva esek be a lakásba, ahol a tízórais doboz néz rám. Az erős szélben esernyővel egyensúlyozva szaladok a suliba: a rózsaszín dobozzal az illetékeshez irányít a portás. Délután Léna mosolyogva sétál kifelé a sok gyerek között. Lehet, hogy délután kellene kezdeni a tanítást?

Ha az eddigi mintát követjük, a holnapi nap könnyebb lesz. Persze, az is lehet, hogy nem. De abban bízom, hogy egy dolog majd eszébe jut: ha az arcához teszi a tenyerét, tudja, hogy gondolatban ott vagyok vele.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a kínaiakat, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában nézd meg Éva Facebook-oldalát.

 A képek a szerző tulajdonában vannak