December 7., csütörtök

Korán kelek, pedig fáradt vagyok, mert tegnap nagyon későn értünk haza. A búcsúvacsora csodás volt, és csak néha szökött könny a szemembe, ha arra gondoltam, hogy most egy ideig nem érezhetem ezeket az ízeket. A családom utáni égető vágy ugyan nem csillapszik, de valami „kettősség-érzés” azt súgja, hogy simán maradnék még akármeddig. Kína a szívembe költözött, ez nem vitás.

Elkezdek pakolni, bár Gergely még alszik, nem illene zörögnöm, de szorongok, hogy mi van, ha nem készülök el időben, és nem tudom, beférünk-e egyáltalán a bőröndökbe.

Mégsem pakolok tovább, inkább gyorsan lezuhanyozom. A zuhanyzás után fájóan gondolok a sanghaji fürdőszobában hagyott halványlila köntösre. Anyósom örökségére. Ottmaradt. Elbújt a nedves törölközők közé, hiába mentem vissza legalább ötször a szobánkba elindulás előtt, nehogy ott felejtsek valamit.

Mert éreztem végig, hogy valami ott marad, valami elbújik, valami nem akar velem jönni. De nem tudtam rájönni, hogy mi az.

Aztán itthon (Pekingben, mert ezt hívom így, hogy itthon), egyszer csak belém nyilallt, hogy a köntöst hagytam ott. Sírva fakadtam, de Gergő azzal vigasztalt, hogy Ádi (így hívtuk az anyósomat) ott akart maradni. Mert mindig is szeretett volna sokat utazni. Mondom, ez már uncsi, ne fárasszon ezzel, ezt én is tudom, azért hoztam magammal a köntöst, de akkor is haragszom rá, mert elbújt előlem. Meg is beszélhette volna velem, hogy engedjem, hogy ottmaradjon. Hogy engedjem, hogy világot lásson. Hogy engedjem, hogy egy sanghaji nőé legyen, és bejárja a várost. Vagy netán még utazgasson is. Az is lehet, hogy egy világutazó nő találja meg, és megtetszik neki halványlila egyszerűségében. És teljesülhet minden vágya, utazhat amennyit csak szeretett volna. Megnyugszom, de újra arra gondolok, hogy ezt meg is beszélhette volna velem. A világoslila köntös. Elengedtem volna. 

Kijövök a fürdőből, ránézek a díszdobozra, amit tegnap Jarek ajánlott fel vacsoránál, mondván, hogy ő úgy érzi, túl sok italt vett. Mire Gergő arca fellelkesült, hogy Kovács szomszédnak (aki kínaiul tanul egy ideje), úgyis valami pálinkaszerűt akart vinni, úgyhogy ő ezt most bizony átveszi Jarektől, és hazahozza. Már amikor megláttam, akkor is elöntött a szorongás, mert nem hiszitek el, hogy neki eszébe sem jutott, hogy egy 35X45 centis doboz az konkrétan elfoglalja a fél bőröndöt. Esküszöm, hogy nem akartam veszekedni, próbáltam is visszanyelni a szavakat, de pánikba estem. Úgyhogy veszekedtem, hogy mégis, hova a francba fogom betuszkolni, amikor az bizony csak a nagy bőröndbe mehet. Most is emiatt morgok, egyre feszültebb leszek, Gergely persze felébred, és nagyon kedvesen kérdezgeti, hogy segítsen-e valamit. Meg, hogy az összes könyvet bepakoltam-e, amiket kaptunk, mert ő eltervezte, hogy otthon külön polcot nyit a kínai könyveinknek. És ha szeretném, akkor ő megmutatja, hogyan gondolta a pakolást.

Kovács szomszéd ajándéka

Persze pontosan tudja, hogy ezzel most felidegesít, meg azt is, hogy nem bírom, ha más pakol, mert akkor dupla munka. Úgy, mint én, senki nem tud pakolni.

Ha engedném, hogy nyúlkáljon, akkor a végén majd ki kell pakolnom, hogy újra csináljam. Gergő azt mondja, ő még zuhanyozni szeretne, ne pakoljam össze a fürdőszobát. Mondom jó, én már túl vagyok rajta, arra kérem, minél hamarabb fürödjön, hogy lássam, mennyi cuccunk van. Azt mondja, nagyon drukkol nekem, hogy sikerüljön mindent prímán bepakolni.

Végre minden a helyére kerül, elférünk, és csak egy hátizsákkal van több cuccunk, mint idefelé.

Lemegyünk reggelizni, sírós hangulatom van, de próbálok mosolyogni. Nurdu, Jarek, Dinko és Pillar már ott ülnek, vidámak, mindenki örül, hogy ma hazamegy, hosszú volt ez az egy hónap. Reggelizünk, aztán elbúcsúzunk egymástól, ölelések, puszik és néhány könnycsepp. Szólok nekik, hogy mi 9:20 kor indulunk, majd egy utolsó ölelésre még jöjjön le, aki úgy érzi.

Kilenc után pár perccel elkezdünk lepakolni. A két nagyobb bőrönd elég nehéznek tűnik, de Gergely szerint, aki, ugye, keményen edz, és nagyon vágja az ilyesmit, ezek a bőröndök olyan húsz-huszonegy kilósak, nyugodjak meg, nem lesz gondunk a túlsúly miatt. (Mondjuk, tiszta szerencse, hogy minket nem mázsálnak, mert én speciel öt kilóval nehezebben megyek haza.) Megbeszéljük, hogy a hátizsákot visszük fel a repülőre, a két kisebb kézit is leadjuk, mert bár közvetlen járattal repülünk, mégse kelljen annyit cipekedni.

Leérünk, Pillar lent van, ölelget, nekem folyik a könnyem patakokban, Gergő szerintem magában kiröhög. Nurdu sehol. Mr. Hunter szól, hogy üljünk be, indulna az autó velünk a reptérre. Most már zokogok, és csak azt hajtogatom, hogy jó, de hol van Nurdurán, szerettem volna még megölelni. Mr. Hunter zavarban van, nyilván egy szavamat sem érti, és szerintem azt hiszi, azért bőgök, mert ő fog hiányozni. Meg persze Peking. Megölel, és valamit motyog kínaiul, én szipogok, mondom magyarul, hogy Nurdurannak mondják meg, hogy nagyon szeretem. Hunter betuszkol a kocsiba és 9:15 kor elindulunk. Nurdu majd lemegy 9:20 kor, és hűlt helyünket találja. Úgy viselkedem, mint egy elérzékenyült anyóka, már kezdem szégyellni magam.

A reptér hatalmas, szerintem ötszöröse lehet a pályaudvarnak, idefelé ez annyira nem tűnt fel, most viszont meglepődünk, hogy mekkora.

Beállunk a sorba, ahol közli velünk a kedves hölgy, hogy nem, a kézipoggyászokat nem tudja felvenni, de nyugodtan fel lehet vinni az utastérbe. Ja, és a nagyobb bőröndök egyenként elérik a 28 kilót, de ez egyszer elnézi nekünk.

Mire bejutunk a géphez, teljesen kimerülök, és nyolc, azaz nyolc darab öngyújtóval lettem szegényebb. Az összeset elkobozták. Háromszor vizsgáltak át minket, a végére már alig álltam a lábamon, mert volt, ugye, a két kézibőrönd, a nagy hátizsák, amit Gergely hosszas alkudozás után kétszázért vett (szerintem drágán, de mindegy), az új négyszáz jüanos kézitáskám, és Gergő kisebb hátizsákja a laptopokkal. Na, ezeket mindhárom kapunál ki kellett pakolni. Szuper volt.

A repülőn hátul van a helyünk, az én uram elintézte az útmutatásom alapján, mert idefelé kifigyeltem, hogy hátul alig voltak, sok hely megmaradt, és ott prímán lehet aludni.

Ketté is válunk, és beülök három sorral hátrébb, így mindketten kényelmesen aludhatunk majd. Kibámulok az ablakon, búcsúzom a fekete hegyektől, nézem a kígyózó Nagy falat, most még neki is megbocsátok. Kezd rossz lenni, hogy egyedül ülök, félúton már hiányzik Gergely. Előresétálok, hátha azt mondja, hogy üljek oda, de békésen alszik. Az agyamra megy, hogy ilyen jókat alszik a repülőn. Én inkább filmet nézek.

Megnézem négyszer a Heidi című német filmet angol felirattal. Mondhatom, régen mulattam ilyen jól.

Útközben leszállunk Minszkben, ne akarjátok tudni, miket motyogtam magamban, amikor kiderült, hogy egy kellemes órát eltölthetünk a pazar minszki reptéren. Én ki sem akarok szállni, mert én balga azt gondolom, hogy – mint a buszon, szépen fennmaradunk (hiszen ez úgy van hirdetve, hogy közvetlen járat), és ha beszálltak a minszkiek, akik Pekingbe indulnak, mert ez úgy közvetlen járat, hogy inkább körbejárat (Peking-Minszk-Budapest-Peking), akkor egyszerűen csak indulunk tovább. De az utaskísérő ránk szól, hogy le kell szállni mindenkinek, tessék összepakolni. Mondom, minek kellene összepakolni, ugyanide szállunk vissza, én ezt nem értem. Erre azt mondja, hogy aki nem viszi le az összes csomagját, annak a fennmaradt holmiját leviszik, és nem garantálják, hogy meglesz. Fasza. Összeszedjük a két bőröndöt, a két hátizsákot, és a négyszáz jüanos új, szuper bőr válltáskámat (ami egymagában kábé nyolc kiló), és elindulunk kifelé a gépből.

Búcsú a városomtól

A reptéren szerintem mínusz húsz fok van, a gép mellett ott áll egy kisbusz, arra kell felszállni. Iszonyú hideg van rajta, reszketek, közben tartom a bőröndöket, Gergő hátán két hátizsák, pedig anélkül is nagyon nagy, így meg mindenkit felborít maga körül, ha mozdul egyet. Végre kiérünk a reptérre, ami jobb esetben úgy néz ki, mint egy kisebb buszpályaudvar. Büszke szívvel gondolok a hatalmas kínai reptérre, szinte már azt tekintem a sajátomnak, aztán rájövök, hogy csak mérges vagyok erre a cuki kis minszki reptérre, amiért ki kellett szállnunk. Útlevél-ellenőrzés. Gergely lepakol, keresi a sajátját, mondom is neki, hogy látod, milyen jó, hogy nekem van ez a pazar kis bőrtáskám, mert az egyik rekeszében tartom az útlevelet, úgyhogy nekem, hipp-hopp meg is van. Megtalálja ő is nagy nehezen, majd újabb bőrönd- és csomagátvizsgálás után kimehetünk a reptéri váróba.

Gergely nem bírja a feszültséget, vesz magának egy műanyag palackos whiskyt (pedig Jaroslaw megmondta neki ezerszer, hogy az nem olyan, mint az üveges, de látom, hogy nincs jó kedve, így nem piszkálom érte), és leül kortyolgatni.

Én elindulok felfedező útra, meg arra gondolok, hogy vásárolok némi édességet a gyerekeknek, ha már kijönnek elénk, legalább kapjanak csokit. Három bolt is van, alig győzök válogatni. Az egyikben elkezdek csokit pakolni a kosaramba, rájövök, hogy elég sok gyerek vár minket otthon, rakok még kettőt, aztán még négyet. Az eladó kedves, leszámolja a csokoládékat, majd újra leszámolja. Kifizetem, erre odahív egy másik eladót, aki újra leszámolja. Kezdek izgulni, hogy lemaradok a gépről, mutatom, hogy sietek, mire nevetnek, hogy itt nem lehet lemaradni, nyugodjak meg. Kapok egy ajándék mackót, és mehetek. Gergely egy padon ül, már nem olyan feszült, hiszen a két decis whisky fele hiányzik. Visszafelé újabb tortúra, az összes bőrönd mellé most már a csokoládés szatyrot is cipelnünk kell, de nagy nehezen megoldjuk. Ja, és Minszkben egy darab mozgólépcső sincs, az emeletre fel és le egy szűk lépcsőházban kellett utat törnünk magunknak a nem kevés bőröndünkkel.

Amikor végre leszállunk Pesten, arra várok, hogy jön az érzés, amitől majd megcsókolom az anyaföldet, de semmi. Inkább csak feszült vagyok és ideges.

Gergely nem találja az útlevelét, már sírni tudnék, a határőrök egy cseppet sem türelmetlenek, azt mondják, hogy keresgélje még egy kicsit, de ha nem lesz meg öt percen belül, akkor felhívják a gépet, mert lehet, hogy kicsúszott a zsebéből. Mire Gergely kikéri magának, hogy soha nem tenné a zsebébe, én már bőgök, hogy nem tudunk kimenni, itt fogunk éjszakázni, és a gyerekek pedig hiába várnak minket. Aztán mégis benyúl az én uram a farzsebébe, és mit ad isten, nem ott van az a fránya útlevél?

A lányok egy hatalmas táblával várnak minket, kínaiul írták rá a nevünket. legalábbis azt hitték, mert Gergely neve helyett  Hu Peihu nevét írták fel, és nem értették, hogy a kifelé jövő kínaiak miért csak az én nevemet ismételgetik, mikor ők mind a kettőnkét felírták. Vagyis Emma. Kiderült, rossz fényképről dolgozott, azért került oda más név, de mentségére legyen mondva, hogy út közben festette a hátsó ülésen, miközben Juli viszonylag gyorsan vezetett, mert azt hitték, el fognak késni. Persze – hála Gergely útlevélkeresésének – bőven odaértek, sőt még várniuk is kellett. Hazafelé mindent megtudunk, ami az egy hónap alatt történt, és még nem beszéltük meg Messengeren, vagyis, gondolom, majdnem mindent. Felhívom anyukámat, üzenek a fiamnak, Gergely is felhívja a fiait. Jó itthon. Jó itthon?  

 Péterfy-Novák Éva

A sorozat első részét ITT, a másodikat ITT, a harmadikat ITT, a negyediket ITT, az ötödiket pedig ITT olvashatjátok el.

Péterfy Gergely párhuzamos naplóját IDE kattintva találjátok!