2017. november 20., hétfő

Ma egész nap kettesben csatangolunk. Elmetrózunk a híres Orient plázához, meg akarjuk nézni, milyen Pekingben egy menő bevásárlóközpont. Jelentem: drága. Nemcsak úgy egy kicsit drága, hanem szemtelenül, pofátlanul drága. Miután természetesen nem veszünk semmit, úgy gondoljuk, hogy átnézünk a szomszédos plázákba, mert az én férjem, aki egy óriási felfedező, rájött, hogy egy több kilométeres plázautca elején vagyunk. Az Orientből kiérve, egy oldalsikátorban felfedezünk egy piacot. Hát, nekem erőm sincs leírni, milyen gusztustalanságokat találunk ott, de ne csüggedjetek, mert Gergely írásában nyilván részletesen olvashatjátok kárörvendő beszámolóját. Egyfolytában azon röhög, hogy én fintorgok a pálcikára húzott finomságoktól. Pedig színtiszta fehérje az összes! Van itt minden: skorpió, csótány, kígyó, és egyéb zamatos finom falat. Persze Gergely csak nagyképűsködik, mert nincs bátorsága megkóstolni egyiket sem, de arra fogja, hogy nemrég evett, majd visszajövünk valamelyik nap, amikor éppen éhes, ő igenis feltétlenül ki akarja próbálni ezeket az ízeket, hiszen ő, ugye, ezt én is tudom, nagyon bátor.

"Finomságok"

Bólogatok, mert nem venném a szívemre, ha azt hinné, kiröhögöm. Legyen elég annyi, hogy vesz nekem hat szem cukrozott epret harmincért, amit nyilván tutira ötért is megvehetett volna. Ha így fog pazarolni, elkobozom a pénztárcáját, és majd azt hazudom, csak azért van nálam, hogy ne kelljen cipekednie. Ez az eper nem ér annyit, ennyi pénzért egy este simán taxizhatunk a metrón nyomorgás helyett. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom a pazarlást, bár el kell ismernem, a folyékony karamellába mártott hatalmas eprek fantasztikusak. A felét persze beletömködöm Gergely szájába, egyrészt, mert sok benne a kalória, másrészt nem tudnék ennyi finomságot egyedül felfalni.

2017. november 22., szerda

Pekingben reggel tíz előtt soha nem menj metróval. Sehová. Hidd el, nem neked való. Persze mi ezt tudjuk, de egyrészt azt gondoljuk, hogy mi már tulajdonképpen félig pekingiek vagyunk, mit nekünk a metró reggel fél kilenckor, másrészt Pillar arra figyelmeztet minket, hogy még délelőtt induljunk a Nyári palotába, mert rengeteg a látnivaló, és legalább négy óra kell a bejárására, úgy készüljünk. Ide is a szokásos felállásban megyünk: Nurdu, Jarek, Gergő és én.

Pekingben tizenhét metróvonal van. Mondom, tizenhét. És mindig minden működik, nincsenek leállások, a kocsik kényelmesek és biztonságosak.

Szólni kellene Tarlósnak majd, hogy most, miután ilyen jóban lettünk Kínával, kérjenek tőlük is árajánlatot „metrófelújításra”, mert ők legalább értenek hozzá.

Ahogy a mi kis megállónknál, Shilipunál (a neve is zene, az otthonunkat jelenti, gyakorlatilag ötven méterre lakunk tőle), leérünk a mozgólépcsőn, már az gyanús, hogy a csomagátvilágítónál is sorakozni kell, pedig itt általában simán megy a dolog. Mert átvilágítás és motozás van a metrón, ugyanúgy, mint a reptéren. És rend és fegyelem, még akkor is, ha sorba kell állni. Persze halkan megjegyzem, hogy itt is tolakodnak, mint általában mindenütt, de én nagyvonalúan és mosolyogva megint előreengedek pár embert, majd Nurdu szól, hogy igyekezhetnék egy kicsit. Szedem hát a lábaimat, és a beléptetés után szaporán le is megyünk a szerelvényekhez. Ne tudjátok meg, mi fogad minket ezen a reggeli órán.

Jarek kitalálja, hogy váljunk szét, mert így az életben nem fogunk felférni, ha mind a négyen egy ajtónál akarunk beszállni. Nurdu nem mer szétválni, ő velünk marad. Azt mondja, nem azért, mert retteg, hanem azért, mert szeret minket. Bólogatok, tudom, persze, Nurdu, hogy így van. Jarek eltűnik, a sor egy kicsit közelebb kerül a metróajtóhoz, de még mindig nem látjuk a szerelvényt, annyian vannak. Eddig, ha jól számoltam, négy vonat ment el. Negyven másodpercenként jár a metró, de az embertömeg alig csökken. Lassan, nagyon lassan odaérünk, már mi fogunk következni. Nem, erre nem fogunk felférni. Nem baj, jön mindjárt a következő. Erre a hátunk mögül négy helyi lakos egyszerűen elénk tolakszik, és felszáll. Mi azt hittük, hogy már egy légy sem férne fel arra a kocsira, erre ők mind a négyen fellépnek. Simán. Újabb három szerelvény, újabb tolakodó helyi lakosok, újabb csalódás.

Már a tizennegyedik metrónál tartunk. Jarek nagyon régen eltűnt, röhögve vizionáljuk, hogy melyik kocsmában fogjuk megtalálni majd órák múlva, amikor végre felférünk a metróra, és odaérünk a Nyári palotához. Lehet, hogy ma már oda sem érünk. Aztán berágok, mert megint elénk tolakszanak. Három nő egyszerűen elénk lép, és felszáll a következő metróra. És még ki is röhögnek. Felszívom magam, és csatárláncra szólítom fel Gergelyt és Nurdurant. Na, így szálljatok fel előttünk, kiáltom, és mindenki elől elzárjuk a metróajtót. Persze nem kell megijedni, itt dupla ajtó van, nagyon biztonságos. A metrókocsik az állomáson egy alagútba futnak bele, és egyszerre nyílik ki a kocsi és az alagút ajtaja. Szóval, nem engedünk senkit magunk elé, és nagy nehezen feltuszkoljuk magunkat. Gondolhatjátok, hogy Gergelynek ez milyen nehezen megy. Egyrészt alapból udvarias, másrészt viszont kétszer akkora (egyes vélemények szerint háromszor), mint egy átlagos kínai. És nem hiszitek el, ebben a rettenetes tömegben is mindenki, ismétlem, mindenki a telefonját nézi. Ügyes kis ujjakasztó van a telefonok hátlapján, így bárhogyan is rángat a metró, bármekkora is a tömeg, az emberek teljes lelki nyugalommal játszanak vagy chatelnek, vagy éppen csak úgy nézegetik a wechatet, ami a helyi Facebook. Én ilyet még nem láttam, komolyan mondom. Itt a telefon a minden. Applikációval hívnak például taxit is, amin követik, hogy merre jön az autó, és mikor, hol áll meg, így könnyen megtalálják, amikor megérkezik. (Ja, és képzeljétek el, itt nem tiltották be az effajta imperialista csökevényt, hogy applikáción lehet hívni a taxit.) A telefonjukkal fizetik ki a taxit, az éjjel-nappaliban a csirkelábat, és a sarki zöldségesnél a gránátalmát. Mindent.

Na, szóval miután nagy nehezen feltuszkoljuk magunkat, és megyünk 11 megállót, szerencsére megtaláljuk Jareket, aki megjegyezte, hogy itt kell átszállnunk, és szépen megvárt minket. Ellenőrizzük a térképen, hogy melyik vonalra kell átszállnunk, és huss, már megyünk is a Nyári palota felé. (Itt megjegyezném, hogy az önmagát térkép- és metrójárat-olvasó zseninek kikiáltó férjem rájön ugyan, hogy hat megálló után is átszállhattunk volna, és úgy rövidebb lett volna az út, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre. Ezért mi is úgy teszünk, mintha nem vettük volna észre a hibát, nem akarjuk elvenni az önbizalmát. Szerinte ugyanis ő olyan kiválóan közlekedik már Pekingben, hogy csak na. Mondjuk, ezt az egy esetet kivéve szerintem is.)

A palota bejáratát könnyen megtaláljuk (nem igaz, de már kicsit szégyellem, hogy mindig eltévedünk), közben Jarek valami faszsággal megsérti Nurdut, vicceskedni akar az iszlám többnejűséggel, hogy mennyire irigyli őket, amiért több feleségük van, mire Nurdu kiakad, hogy Jareknek fogalma sincs Törökországról, és legalább egy órán keresztül duzzog ré. Igaza is van amúgy, mit viccel ilyesmivel. Rögtön az első pár lépcső után megállunk kávézni egy igazi kínai büfénél. Itt nem valami jó a kávé, Gergő szerint mindenkit hülyének néznek, aki kávét iszik, mert szerintük semmi jó nincs benne, keserű, és a teákhoz képest ízetlen. Csupán olyan helyeken tudunk igazi lattét és dupla presszót inni, ahol sok turista megfordul, és alkalmazkodni próbálnak az igényekhez. Azt hittük, ez is olyan lesz, hiszen, ha valahol sok a turista, akkor a Nyári palotában már csak sok. De a kávé iszonyú rossz, ráadásul lassan készül, plusz még egy utánunk érkező kínai családot direkt kiszolgálnak előttünk, ez, mondjuk, eléggé rosszulesik. Azt is látom, hogy a két lattét úgy csinálja, hogy egy kávét elfelez, és felönti tejjel őket. Így csupán egy kis kávéval ízesített tejet kapunk. De megyünk tovább (miután az első kukába kihajítjuk ezt a kávénak csúfolt akármit).

A Nyári palota titokzatos és felemelő, talán felemelőbb, mint bármi. Kivéve a Láma templomot, az annyira meghatott, hogy írni sem tudok róla, de Gergő megígérte, hogy oda újra elmegyünk.

A Nyári palota: elképesztően sok épület, csodálatos szabadtéri pihenőhelyek, csónakázótó, befagyott virágok, kristálytiszta levegő, és a novemberi hideg ellenére rengeteg ember. Iszonyúan elfáradunk, mire mindent végigjárunk. A történelmi tájékoztatást irodalmi leírásban Gergely naplójában találja a kedves olvasó, kénytelen vagyok ismét erre hivatkozni, mert nem szeretném, ha kétszer kellene ugyanazt olvasniuk. Az utolsó palotához már alig bírok felmenni, a térdem rettenetesen fáj, de egy hős vagyok, és nyomom rendesen. Gergő javasolja ugyan, hogy szerinte ide már nem kell felmennünk, de kikértem magamnak, és azért is előrerohanok. 

A csodás Nyári Palota

Jarek megint ottmarad fotózni, mi pedig hárman Silipunál – ami a mi metrómegállónk, vagyis az otthonunk –, beülünk egy igazi kínai gyorsétterembe és ismét degeszre esszük magunkat. Annyira, hogy az a száz méter megtétele a szállásunkig is komoly erőfeszítést igényel. Rossz nyelvek szerint Kína nem más, mint egy végtelen evés. Ezzel persze nem értek egyet egy csöppet sem, de ma reggel a farmerem már alig jött rám. Úgyhogy az újabb degeszre evés után úgy döntök, hogy ma nem megyek le vacsorázni.

Degeszre evés

2017. november 23., csütörtök

Utálom. Ez a szó jut eszembe először, amikor a nagy falra gondolok.

Az egész úgy kezdődött, hogy a múlt héten az egyik reggeli közben megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a nagy falhoz. Méghozzá a Muti An Yu-részhez, ami a legszebb és legcsodálatosabban helyreállított része a falnak. Gergely majd kinézi, hogy melyik metróval kell menni, és onnan milyen tömegközlekedés visz a falig. Ebben meg is egyezünk. 

Azt persze soha, egyikünk sem gondolná, hogy itt hallgatóznak vagy lehallgatnak minket, így csakis a véletlen műve lehet, hogy miután megbeszéltük a nagy fal.projektet, másnap reggel Mr. Hunter körlevelet írt, miszerint külön busszal elvisznek minket Muti An Yu-hoz. Úgyhogy a mai reggelire már úgy jövünk, hogy hozzuk a táskáinkat meg sálat, sapkát, külön mellényt. Mivel én tegnap rájöttem, hogy a csodásan lefogyott alakom újra duzzad, így elhatároztam, hogy kizárólag csak kávézom, esetleg egy pohár vizet még elkortyolgatok, de ennyi. Erre lángos volt reggelire. Azt azért senki nem gondolhatja, hogy a lángost otthagyom megdermedni, így ma egész nap lelkifurdalásom lesz, mert persze hogy megettem, és kezdem utálni Kínát. (Kizárólag a súlygyarapodás miatt.)

A buszunk a legnagyobb reggeli forgalomban indul el az akadémiától, bámuljuk a várost, ami sokkal vonzóbb így felülről a buszból, mint a metróból. Mondom is Gergelynek, hogy időnként taxizhatnánk, nem azért, mert nem szívesen metrózom, nagyon is imádom, de így legalább látunk is valamit a pekingi életből. Mert hiába sétálgatunk, a gyalogosan szerzett látványképek nem olyanok, mint amikor autóval átsuhanunk a városon. Mondjuk, a suhanást nem kell szó szerint érteni, mert lépésben haladunk, hiszen reggel kilenckor épeszű normális ember nem akar autózni egy huszonkétmilliós városban. De – a forgalmat nézve – nem vagyunk egyedül, akik mégis az utcai közlekedést választották.

Még el sem hagyjuk Pekinget, Nurdu már kérdi, hogy nekem nem kell-e pisilni, mondom: éppen kellhet, erre előremegy Mr. Hunterhez, hogy sajnos Pillarnak és nekem azonnal toalettre van szükségünk, jó lenne, ha megállna. Mi megköszönjük neki, hogy ezt ilyen bátran ránk fogta, és majd Mr. Hunter minket fog utálni egy életen keresztül, de Nurdu csak vigyorog, és azt kérdezgeti: hogy miért, nektek nem kell pisilnetek? És sajnos tényleg kell nekünk is. Így megbocsátunk neki. Mr. Hunter egy perc múlva meg is állítja a buszt, a helyettesét (mert neki olyan is van), leküldi, hogy ellenőrizze a vécé minőségét, de a helyettes fejcsóválva jön ki, így továbbmegyünk. Öt perc múlva megállunk egy viszonylag tágasabb parkolószerű nemtudomminél, ahol vannak mosdók. Mi hárman bevágtatunk a női mosdóba, ahol csak az egyik kabinnak van ajtaja. Fürge vagyok, így azonnal elfoglalom az egyetlen zárható kabint, és sietve vetkőzni kezdek.

Ja, persze, guggolós vécék vannak, azt nem is mondtam még. Akkora svunggal guggolok le, hogy a fejemet beverem az ajtóba, ami kinyílik, szemben velem ott áll egy kínai lány, a fejét csóválja, nem tudom, mi nem tetszik neki.

Az, hogy ezt az egy ajtót is tönkreteszem a kemény fejemmel, vagy az, hogy egyáltalán bezártam. Úgy pisilek, hogy közben néz, és nem tudom bezárni az ajtót, mert a kabátomat kell fognom mindkét kezemmel, közben pedig azért imádkozom, nehogy kiessen a zsebemből a telefonom, mert akkor elnyeli a kínai csatornarendszer, az tuti. Próbálom egy kezembe (közben pisilek) óvatosan, centiről centire átvenni a kabátom és a nadrágom tartását, hogy a felszabadult kezemmel majd jól felhúzzam a kabátzsebemen a cipzárt, hogy megóvjam életem egyik legfontosabb társát, a telefonomat. Igen ám, de közben az egyensúlyomat elvesztem, megbillenek, és orral előreesek, pontosan a kínai lány lábai elé. Közben egyre csak azt mantrázom, hogy „addm jóistenem, hogy a pisilést menet közben abba tudjam hagyni”.

Mire feltápászkodom és körbenézek, a kínai lány már éppen boldogan pisil a helyemen, és nagyon vihog. Szerintem rajtam. A többi ajtó nélküli vécében is csak idevalósiak guggolnak, nem tudom, hogy hová lettek a barátnőim. Összeszedem magam, kimegyek, ahol Nurdu éppen azt magyarázza a busz mellett Mr. Hunternek, hogy nézze csak meg, minden fiú elment pisilni, igazából mi csak azért kértük, hogy álljon meg, mert tudtuk, hogy a fiúknak pisilniük kell, és szégyellnek szólni. Gergely már fel-alá járkál a busz mellett, nyilván azt vizionálta, hogy valahol a vécé mögött fog megtalálni kioperált vesével, de megnyugtatom, hogy itt vagyok, semmi gond, csak sok volt rajtam a ruha. Eszemben sincs elmesélni, hogy mi történt igazából, mert utálom, ha kiröhög. Mondom neki, hogy nyugodjon már le, mert amúgy is, Pekingnél biztonságosabb város szerintem egyszerűen nem létezik. Attól, hogy egyáltalán életben maradtam, kicsit megkönnyebbülve szállok vissza a buszra. Akkor még nem tudom, hogy mi vár rám, abban a tudatban vagyok, hogy túléltem a nap legszörnyűbb pillanatát. 

Visszaszállunk a buszra, és fél óra múlva odaérünk a célhoz. Már látjuk a magasban kígyózó nagy falat, átszellemülten nézzük, Gergely magyaráz, hogy micsoda fantasztikus építészeti csoda ez, Nurdu izgatottan meséli, hogy a fal másik oldalán az ő ősei táboroztak, ő a fal tetején majd beleölel a levegőbe, hogy így üzenjen az ősöknek, én összeszedem az összes fellelhető ruhát, Mr. Hunter szerint ugyanis nagyon hideg lesz fent, mert erős szél fúj. Felveszem a bojtos sapkámat is, bár kicsit melegem van, de készülnöm kell a fenti hidegre, nem bízhatom a véletlenre.

Nurdu örül az őseinek

Pazar kilátás

Wu asszony is megérkezik, ő külön autóval jött, mert sietnie kell majd a gyerekért, ha végeztünk. Megállunk a bejárat előtt, és Wu mindenkinek elmondja, hogy itt találkozunk egy órakor, ha nem egyszerre érnénk fel, én nem értem, hogy miért ne érnénk fel egyszerre, hát biztosan felférünk egy buszra, és akkor a csapat nem tud szétszéledni. Fel is szállunk egy buszra, ami a nagy fal aljáig elvisz minket, rajtunk kívül még néhány turista is ugyanezzel a helyi kisjárattal jön. Látom, hogy a lanovkák jönnek-mennek, kicsit sem félek, ifjabb koromban sokat síeltem. Nekem ez nem probléma. A bejáratnál lekezelik a jegyeinket, majd Jarek elindul a lépcsősoron Dinkóval együtt felfelé, Nurdu egy kicsit lemarad, mert ő azt mondja, amíg be nem szállunk a felvonóba, ő ezeket a gyönyörű fákat megölelgeti és lefotózza. Jó, persze, neki ez a lövése, állandóan ölelgeti a fákat, de én mivel fitt vagyok, és nagyon sportos, belehúzok, hogy azt a néhány lépcsőt, ami a felvonóig tekereg, elsőként tegyem meg. Ahogy kanyarodik a meredek lépcsősor, újabb kerül elém, felvonó sehol. Sebaj, majd a következő fordulónál, amit már innen jól látok, na, ott lesz a felvonó, tutira. Kicsit kifulladok, túl erős volt a kezdés, de még nem adom fel, a felvonó már nemcsak a drótkötélen, hanem a szemem előtt is lebeg. Újabb csalódás, a következő fordulónál is lófaszt van felvonó.

Itt még vidáman vágtam neki

Jarek és Dinkó már régen elhagytak minket, én utánuk kiabálok, hogy basszus, mi a franc van, hol a felvonó, Gergely (aki igazán sportos, higgyétek el, ha én mondom), szintén zihálva veszi a levegőt mellettem. Már nem vigyorgok, kezdek dühös lenni.

Jarek és Dinko bevárnak minket, Pillar és Nurdu jócskán lemaradva, Yara és Gustavó egymást támogatva, kábé húsz méterrel minket megelőzve, de a mozgásuk jelentősen lassult az utóbbi öt percben. Jarek vigyorogva kezdi mondani, hogy már réges-régen legalább öt lépcsőfordulóval hamarabb le kellett volna térni a felvonóhoz, de ő és Dinkó arra gondoltak, hogy ez a páratlan sétaút kihagyhatatlan, az meg eszükbe sem jutott, hogy mi kérdés nélkül követjük őket abban a reményben, hogy egyszer csak majd előbukkan a felvonó, és mi kényelmesen belehuppanhatunk. De ne aggódjak, már nincs sok hátra, bár még ők sem voltak itt soha (itt Dinkón igenis láttam, hogy nem mond igazat, ami később ki is derült), de érzésük szerint kábé a háromnegyedénél járunk.

Én kicsit berágtam, felugrottam Jarek hátára, mondván, hogy aki ilyen figyelmetlen volt, és gyakorlatilag átvágott, pedig nagyon is jól tudja, hogy milyen gyenge a térdem (és ne merje azt feltételezni, hogy a súlyom miatt gyenge, igenis a sok lépcső miatt gyenge), az vigyen fel a hátán egészen a bástyáig. Kábé három lépést bírt menni velem, aztán ledobott, de a szemében ott volt a bűntudat, és egész úton felfelé azt kérdezgette, hogy van a térdem. Ja, és nem a háromnegyedénél voltunk, hanem a negyedénél. A háromnegyede még hátra volt. Nincsenek emlékeim arról, hogy hogyan jutottunk fel. Valami halványan rémlik, hogy kicsit sokszor hagyta el ajkamat valami fakjú, de valamennyire meg tudtam őrizni az emberi méltóságomat.

Nekivetkőzve, közepesen elfáradva

Aztán mégis felértünk, és miután kipihentem a rettenetet, fotózkodtunk, Nurdu megmutatta, hogy szerinte kábé hol táboroztak az ő ősei, mondjuk, nem voltam képes vele együtt örülni, de nem akartam elvenni a kedvét, ezért úgy tettem, mintha nem lennék gyakorlatilag félholt, és bólogattam meg ölelgettem, hogy „jajj, de nagyszerű”… Majd vettem néhány mélyebb lélegzetet, én is megcsodáltam a hosszan kígyózó nagy falat. Eszembe jutott, hogy Kőmíves Kelemen legendája itt is létezik, Van-nak hívták a szerencsétlent, akit befalaztak, mert valami féleszű jóslata szerint csakis akkor áll majd időtlen időkig a nagy fal, ha egy Van nevű embert befalaznak. Szerintem a jósnak lehetett egy ellensége, vagy egy Van nevű ember kefélgette a feleségét, és ezt a fondorlatos tervet eszelte ki, hogy megbosszulja. Viccet félretéve, rossz érzésem lett, hiszen a fal építése során több tízezer munkás vesztette életét. (Meg persze Van.) A bástyának dőlve gondolok rájuk egy percig, aztán lassan tovább indulok. És itt jön a feketeleves. Mert kiderül, hogy ha én a felvonóval akarok lemenni (és természetesen azzal akartam, mert a térdem gyakorlatilag már csak árnyéka volt önmagának), akkor az egyrészt száz jüan lesz, másrészt pedig kicsit odébb van a felvonó állomása. Újabb csúnya szavak pusztába-, vagyis hegyek közé kiáltása után összeszedem magam, és elindulok a felvonó felé. Mint később kiderült, természetesen rossz irányba indulok, és Gergely (saját bevallása szerint) kiáltozik utánam, hogy a másik irányba menjek, mert ott sokkal közelebb van az állomás, de én nem hallom. Szerintem meg nem kiabált, de mindegy is. A út hátralévő részét, ami számításaim szerint kábé annyi volt, mint az eddigi (tehát amikor emberi teljesítőképességem határán felértem, még egyszer annyi várt rám), nem tudom, hogyan teszem meg. A lépcsők itt egyenetlenek, hol kettesével is át tudom lépni, hol pedig fél méter magasak. A kövekbe itt-ott nevek vésve, ezeken meg is hatódhatnék, ha lenne erőm meghatódni.

Mire a lanovkához érek, Gergely utolér, és látja rajtam, hogy a fele sem tréfa. Ígérget fűt-fát, meg, hogy ha leérünk, vesz nekem valami csecsebecsét, de aztán inkább befogja a száját, és elveszi tőlem a ruhákat, amiket út közben lehántottam magamról, mert azt el is felejtettem mondani: nemhogy hideg nincs, de a nagy fal tetején legalább 25 fok van, és ragyog a nap. Mondja is Jarek, aki nyakát behúzva állt a nagy fal legtetején, hogy nézzem meg, és mondjam a szemébe, hogy nem érte meg felsétálni(!), amikor ilyen ragyogó idő van, mintha az égiek direkt nekünk fújták volna el a rossz időt, és engedték volna meg a napnak, hogy ezerrel süssön az arcunkba. Mondom neki – nem túl kedvesen –, hogy nagyon örülök annak, hogy ő költő és most töltekezik, de inkább szedje a lábát, nehogy utolérjem.

Na, nem fokozom, a libegővel levitettük magunkat, és egyáltalán nem féltem, pedig billegett rendesen.

Lent aztán gyorsan ettünk egy kis zöldbabot meg levest, aztán egy fagyit, mert – mint mondtam – nagyon meleg volt, és meg is érdemeltem, aztán vissza a buszba, végül irány haza Silipuhoz. Mindenki végigaludta az utat. Milyen érdekes, pedig azt hazudták, hogy nem is fáradtak el. 

Péterfy-Novák Éva

Az első részt ITT olvashatod el, a másodikat ITT, a harmadikat pedig ITT.

Péterfy Gergely párhuzamos naplóját is elolvashatod ITT.