Ha most útravalót adhatnék tizenegy évvel ezelőtti önmagamnak, talán elfújnék egy darabot abból a rózsaszín felhőből, amely eltakarta az idegen kultúrában való mindennapi élet következményeit, többek között a nyelvhez való viszony önkéntelen változását. Tudatában sem voltam annak, hogy ösztönösen rigorózus nyelvőrként vágtam neki a nagyvilágnak, és hol elképedtem, hol dühöngtem azon, miért kell egy magyar nyelvű beszélgetést idegen szavakkal megtűzdelni, valamint: hogyan is történhet meg, hogy egy-egy hétköznapi kifejezést hosszú másodpercekig keresgél valaki. Az élet szerencsére szembeállítja az embert a saját előítéleteivel, hogy közelről nézve azokat, a sok-sok „igen, de” szertefoszlassa őket.

„Az anyanyelv ösztönből jön”, és „csak odafigyelés kérdése, mit használ az ember” gondolata sokáig tartotta bennem is magát. Aztán láttam, hogy ezt az „ösztönösséget” mennyi minden ostromolja a hétköznapokban.

Nyolc-tíz órán át egy másik nyelven dolgozni, kommunikálni, érvelni, információt feldolgozni, egy szakterületen elmerülni, egy másik nyelven élni az életet, gyakran úgy, hogy nincs magyar közösség a közelben, igenis rányomja a bélyegét az anyanyelv használatára. Bevallom, nekem is hamarabb ugrik be a recruitment kifejezés, mint a munkaerő-toborzás, mert angol nyelven sajátítottam el a munkámhoz szükséges szakmai ismeretet, amelyet napi nyolc órában használok. Folyamatosan két nyelvet használni igazi agytorna, és roppant fárasztó, így már nem gondolom, hogy főbenjáró bűn lenne a két nyelv közötti ugrálás során megbotlani. Az odafigyelést pedig jócskán befolyásolja, hogy milyen gyakran, illetve milyen ritkán használunk egy magyar kifejezést, mennyi időt tölt valaki Magyarországon, hiszen a nyelv változásait a távolból nem könnyű beépíteni a nyelvhasználatba. Én is mosolyogtam, amikor a gyerekként ’56-ban Amerikába került tanítványaim jégszekrénynek hívták a hűtőt 2015-ben, és most én állok döbbenten a mindent lerövidítő gyakorlat, a „koviubi, talizunk” és társai előtt.

Amikor valaki külföldre költözik, egy kis batyuban viszi magával az anyanyelvét. A csomag egy részét folyamatosan használja, egy része érintetlenül a batyu alján marad, és hazatérve sikerül(het) kicsit újratölteni. A bepakolt útravaló megkopik idővel, és csak limitáltan tud táplálkozni a talajból, ahol a gyökerei vannak – pedig ezt a talajt közel hozza a Skype, az internet, az online rádiók és tévék. Tudományosan bizonyított, hogy az akcentuson sem kell nagyon csodálkozni: a hangszálakat, ajkat mozgató izmok koordinációja változik, ha huzamosan egy másik nyelven beszélünk, de ez személyenként változó, mert az izmok rugalmasságától függ.

A sznobságot pedig érdemes egyéni megítélés alá vetni: van, aki az, és van, aki nem.

Ez utóbbi esetben kérem a fenti tényezők figyelembevételét. Továbbra is azt gondolom, hogy a pubertáskor után megszilárdult nyelvtudást – mély traumát átéltek kivételével – nem lehet elfelejteni, de ahogy saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy igenis nehéz kisebbségi nyelvet ápolni, megőrizni, átadni, úgy a saját anyanyelvemhez való viszonyom is változott. Tudatosult bennem, milyen mérhetetlen nagy komfortot ad az, ha a saját nyelvén éli az életét az ember. Angolul megingok egy-egy szó használatán, megkérdőjelezem, hogy jól mondtam-e, és nem egyszer zavar, hogy nem tudom olyan árnyaltan és finomra hangoltan kifejezni azt, amit szeretnék, ahogy az belül megfogalmazódik bennem. Lelki dolgokról sokkal jobb magyarul beszélgetni, mert úgy érzem, maradéktalanul át tudom adni azt, amit megélek, míg angolul egy pici mindig bennem marad. Kétségtelenül izgalmas két nyelven létezni, hiszen olyan, mintha két énem lenne, amelyet a két nyelv, és a hozzájuk kapcsolódó kulturális többlettartalom is formál. Gyakran érzem, hogy más ember vagyok angol és magyar nyelvi közegben: a magyarul – szerintem – szórakoztató énem nem könnyen konvertálható „angol” környezetbe, így sokáig zaklattam a férjem azzal, hogy unalmas vagyok angolul.

Bármennyire érdekes is ez a kettősség, szinte a zsigereimben érzem a változást, amikor hazaérek: mintha lehullanának körülöttem az idegen nyelv kreálta falak. Számomra élmény elmerülni a magyar nyelv szépségeiben, gazdag hangzókészletében, és már-már perverziónak érzem az olyan szavak feletti merengéseimet, mint a cipőfűző, sündörög vagy a bazsarózsa. Igaz, hogy izgalmas ki-be járkálni a két nyelv között, de

míg a tanult nyelv olyan, mint egy szoba, amelynek falaiba időnként beleütközünk, és amely fizikai voltából adódóan meghatározza mozgásterünket, az anyanyelv olyan, mint egy színes virágokkal teli, határtalan zöld mező.

Úgy érzem, a szoba falait sok-sok energiával kijjebb és kijjebb tolhatjuk, teljesen lebontani, virágokkal beültetni nem lehet azt.

Kosztolányi erről ezt mondta: „Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból.” Kétnyelvűek mindig közelebbinek érzik az egyik nyelvet: azt, amely a lelkük nyelve.

Azt is mondják, hogy egy másik nyelvet akkor tesz valaki igazán magáévá, amikor azon a nyelven álmodik. Én mindig magyarul álmodom. És tudom, hogy a lelkem nyelve magyar. Ahogy azt is, hogy a nagyapámnak igaza volt.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

Fotók: a szerző sajátjai