–

Nem tudok elképzelni intimebb pillanatot annál, mint amikor az ember meghal. Ez a momentum a születésnél is intimebb. Amikor megszületünk, akkor legalább ketten vagyunk – anyánkkal. Meghalni viszont egyedül megyünk. Bárhogy, bárhol is érjen minket az élet vége. És ha már ez, a halál pillanata a legintimebb időpont egy ember életében, akkor az ezt megelőző időszak minden bizonnyal a legigazibb, leginkább önazonos néhány hét. Vagy hónap. Van, akinek néhány év. Amikor tudod, hogy közeledik az életed vége, amikor megbékélsz azzal, hogy kiszámíthatóan megérkezik a halálod. Mert beteg vagy. Mert az emberiség a jelen állapotában még nem képes segíteni rajtad. A pszichéd kétségbeesetten (?) kapaszkodik a még működő elmédbe, miközben ők ketten egy sejtről sejtre elmúló testbe zárva próbálják feldolgozni, ami történik.

Mielőtt anyám meghalt, mindennap találkoztam vele. Nem volt idő gondolkozni, nem volt lehetőség beszélgetni. A teendő sok volt, az idő kevés, anyu agyi áttétje pedig kíméletlenül korlátozta a kommunikációs lehetőségeinket. Így aztán nem maradt más hátra, mint  az, hogy tettem a dolgomat (azt, amiről 22 évesen azt gondoltam, hogy a dolgom), és nem gondolkodtam. Csak hónapokkal azután, hogy a már alig-alig élő testét elvitte az a kisbusz, és én égő szemekkel néztem a ragacsos ablaküvegen át, ahogy azt a törékeny embert apám bebugyolálja a kockás pokrócba, aztán szagoltam a kipufogó dízelfüstjét, ahogy kikanyarodott a Paulay Ede utcából és az M7-es felé vette az irányt, szóval csak hónapokkal ezután jöttem rá, hogy egymillió kérdés maradt bennem, és ezeket már soha nem fogok tudni föltenni neki. Érdekes, hogy ezek nem az én életem, a mi közös életünk nagy kérdései voltak (azóta persze minden szerelemnél, minden elválásnál, gyerekszületésnél, sikernél, kudarcnál, örömnél és válságnál eszembe jut, hogy „istenem, de jó volna beszélni vele, kérdezni tőle, kérni, hogy meséljen”...). Hanem csupa olyasmi, amit csak egy haldokló tudhat. Banális dolgok. Hitről, megváltásról, szorongásról, istenről, emberről és újjászületésről. Olyan kérdések, amelyek mindannyiunkat érdekelnek, de nincs kinek föltenni őket.

Ez jutott eszembe akkor, amikor a könnyeimen át olvastam Cory Taylor cikkét a New Yorkerben. Az ausztrál írónő 2016 júliusában halt meg agyi áttétes bőrrákban. 2005-ben diagnosztizálták, az állapota nagyjából tíz évvel később fordult rosszra. Akkor írta meg Dying: A Memoir (Haldoklás: Az emlékirat) című könyvét. A magazin cikke szerint ekkoriban meghívták egy tévéműsorba is, ahol olyan kérdésekkel szembesítették, amelyeket az átlagemberek (jelentsen ez bármit is) szeretnének föltenni egy haldoklónak. Magyarul: a tévénézők bármit, de tényleg bármit kérdezhettek Corytól, a gyógyíthatatlan rákbetegtől.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Thomas Burkett (@the_faith_of_mars) által megosztott bejegyzés

Amit a következőkben olvashatsz: Cory válaszai a tíz legjellemzőbb kérdésre, plusz egy ráadás. Hogy te mire lennél kíváncsi hasonló esetben, az a te dolgod. Nekem mindenesetre egyszerre volt tanulságos, megrázó, gyönyörű, szomorú és felkavaró olvasni az írónő válaszait. Talán azért, mert az, amit és ahogy mond, arra az emberre emlékeztetett, akinek én már sosem tudom föltenni ezeket a kérdéseket.

Íme, Cory szavai:

1. Nincs bakancslistám

Tizenöt éves korom óta író szerettem volna lenni. Áldás nekem, hogy az lehetek. Az írás alakítja és élhetővé teszi a világot – akkor is, ha legtöbbször csak a fejedben folytatod e tevékenységet –, legyen az költészet vagy forgatókönyv. Emma Thompson, a színész, azt mondta egyszer, hogy filmet írni olyan, mintha az ember egy tálca vasreszeléket próbálna rendszerezni; olyan erős mágneses mezőt kell létrehoznod, amely képes ráerőltetni a saját feszült, izgalmas fogását a forgatókönyvre. Regényírás közben lehetsz valamivel lazább, de akkor is neked kell eldöntened, hogy az általad létrehozott világban ki lesz az, aki túléli a káoszt. És most pontosan ezt teszem én is: én magam alakítom a saját halálomat olyanná, amit képes leszek – én és mások – elviselni. Élhetővé teszem magamnak a haldoklást. Szóval... milyen bakancslista?

2. Igen, gondoltam az öngyilkosságra, szinte mindennap csábít ez a gondolat

Ha az ausztrál törvények lehetővé tennék a kegyes halált, már tervezném a saját öngyilkosságomat. A nagy napon meghívnám a családomat és a legközelebbi barátaimat, innánk egy búcsúitalt, és megköszönnék nekik mindent, amit értem tettek. Elmondanám, mennyire szeretem őket. Gondolom, sírnánk bőségesen. De remélem, nevetnénk is. Aztán, amikor eljön a megfelelő időpont, elköszönnék, bevenném a gyógyszeremet, betenném az egyik kedvenc zenémet fiatalkoromból – tudván, hogy hamarosan nélkülem folytatódik a buli. Nem tudok szebb búcsút elképzelni ennél. És nem értem, hogyan lehetséges, hogy ezt az emberséges és méltóságteljes halált miért nem teszik lehetővé a törvények.

3. Nem lettem vallásos, nem tértem meg Istenhez

Ha ez azt jelenti, hogy egyenesen a pokolra jutok, hát, legyen… Nem hiszem, hogy Istennek tervei lennének velünk.

Azt gondolom, hogy mi, emberek, szeretünk istent játszani, miközben állati természetünk van.

És minden állat közül mi vagyunk a legveszedelmesebbek ezen a Földön. A rák találomra sújt le. Ha nem halsz meg rákban, akkor majd meghalsz másban, mert a halál a természet törvénye. A faj fenntartása az állandó megújulástól függ, minden generáció a következőnek kövezi ki az útját, de nem azért, mert fejlődni akar, hanem a puszta fennmaradásért. Ha ezt jelenti az öröklét, akkor hívő vagyok. Amiben viszont sosem hittem, az az emberarcú Isten, aki föntről néz le ránk, és akinek személyes érdekében áll az egyes lelkek megmentése. Sőt, ha Isten egyáltalán létezik, akkor ő egy rendkívül közönyös lény. Különben – ahogy Stephen Fry mondta: „Miként létezhetnének csontrákos gyerekek?”

4. Igen, persze hogy félek, de nem minden egyes pillanatban

Amikor először diagnosztizáltak, megrémültem. Addig fogalmam sem volt arról, hogy az emberi test képes maga ellen fordulni, és megalkotni a saját ellenségét. Azelőtt sosem voltam igazán beteg, most meg hirtelen szembe kellett néznem a saját halandóságommal. Volt egy pillanat, amikor éjjel a tükör előtt álltam, és úgy néztem a testemet, mintha akkor látnám először. Egyetlen éjszaka alatt a saját húsom idegenné vált, minden reményem és álmom szabotőrévé. Felfoghatatlan volt, nagyon ijesztő. Sírtam: „Nem halhatok meg. Én nem. Most nem.” De mára hozzászoktam, hogy haldoklom. Természetessé vált, olyasmivé, amin kivétel nélkül mindenki át fog menni egyszer. Ha valamitől félek, az talán csak az, hogy fájdalmasan, elhúzódó szenvedésekkel kísérve halok meg. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ez ne történhessen meg… És világosan elmondtam a családomnak is, hogy nem szeretnék olyan életmentő beavatkozást a legvégén, amely csak arra volna jó, hogy elodázza az elkerülhetetlent. Az orvosom megígérte, hogy tiszteletben tartják a kívánságaimat, de azért aggódom.

Sosem haltam meg még ezelőtt, szóval néha a kezdők izgalmával állok hozzá a dologhoz. De majd elmúlik.

5. Nem, nincs semmi jó a haldoklásban

Elmondhatatlanul szomorú. De az élet része, és kikerülhetetlen. Ha ezt elfogadod, még jó dolgok is kisülhetnek belőle. Az egész életemet úgy éltem, hogy azt hittem: a halál csak másokkal történhet meg. Azt gondoltam, hogy korlátlan idő áll rendelkezésemre, szóval nem igazán hajtottam semmiért. Ez legalábbis megmagyarázza, hogy miért tartott ennyi ideig megírnom az első regényemet. És nem ez volt az egyetlen dolog, amit halogattam… De amint megtudtam, hogy közeledik a halálom, már nem gyárthattam kifogásokat. Új értelmet nyert a „most vagy soha”. 2011-ben, év végén semmivel össze nem hasonlítható érzés volt a kezembe fogni az első regényemet. Elképesztően pimasz dolognak tűnt, hogy létrehoztam egy tárgyat, amely elfoglal egy részt az univerzumból. Végre kidugtam a fejem a barlangból, és helyet követeltem magamnak a komoly írók világában. A kezemben ott volt a bizonyíték, és arra gondoltam: boldogan halhatok meg.

6. Persze hogy van, amit megbántam...

…de ahogy megpróbálod átírni a múltadat, rájössz, hogy a bukásaid és a hibáid határoznak meg téged. Dobd el őket, és semmi leszel. Ettől még persze szoktam azon gondolkodni, vajon hol lennék most, ha ekkor vagy akkor másképp döntök; ha bátrabb vagyok, okosabb, céltudatosabb. Visszatekintve úgy tűnik, esetleges módon éltem, tervezés nélkül, inkább a szerencsémre hagyatkozva. Ahogy a brit pszichoterapeuta, Adam Phillips mondja: „Mindannyiunkat kísértenek a meg nem élt életeink, mert azt hisszük, hogy valami mást, valami jobbat szalasztottunk el”. Az én kedvenc ábrándozásom, hogy élhettem volna Párizsban, ha annak idején, 22 évesem, nem döntök úgy, hogy inkább hazajövök…

Az álmodozással az a probléma, hogy mindig azt hiszed: a kihagyott élet jobb, különlegesebb, jelentősebb, mint a valós, megélt életed. Ez a szakadék az álom és valóság között néha mély és fájó elégedetlenséget szül az emberben.

De engem már nem gyötör a nyughatatlanság. A valós életemet úgy látom, mint az egyetlen életet, egy olyan egyedülálló entitást, amelyet átitat az egyetlenség. Azt alternatív énemet irigyelni, aki Párizsban maradhatott volna, a világ legnagyobb ostobasága lenne.

7. Nem, nem hiszek a halál utáni életben

A semmiből jövünk, és a semmibe térünk vissza, ha meghalunk. Én ebben hiszek. Ezt jelenti a japán kalligrafikus művészek által olyannyira szeretett kör; csak egy egyszerű vonal, amely önmagából indul ki... és önmagába tér vissza. Amikor egy buddhista apáca ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e a halál utáni életben, azt mondtam: az életünk emléke csak egy darabig marad fönn, aztán, ha a barátaink és családtagjaink is meghalnak, elmúlunk mi is. Meséltem neki a japán porcelánvárosról, Aritáról, ahol a festő férjemmel vásároltunk házat. Shin azért akart odaköltözni, mert szeretett volna porcelánra festeni, olyan múlékony anyagok helyett, mint a vászon vagy a papír. Aritában bárhová nézel, porcelánt látsz. A férjem szereti azt hinni, hogy ha négyszáz év múlva kiássák a munkái maradványait, akkor egy kíváncsi utazó összegyűjti majd őket. Szerinte ezzel ő maga is részben halhatatlanná válik. Valami ilyesmit érzek én is a munkáimmal kapcsolatban. Szeretném, ha hosszú évekkel azután, hogy elmegyek, valaki valahol olvasna tőlem egy könyvet vagy egy esszét – az emberiség egyik utolsó könyvtárában vagy digitális archívumában –, és az írásom megérintené őt. A vallások által a halhatatlanságra használt kifejezések a számomra túlságosan jelképesek. Talán az a bajom, hogy a nyelvünk nem képes körülírni a körülírhatatlant. Inkább azok a módszerek vonzanak, ahogy mi, halandó emberek próbáljuk becsapni a halált; egy magunk után hagyott tárgy erejével, egy átörökített mozdulattal, jellegzetes nevetéssel, ránk jellemző szóhasználattal.

8. Nem, nem változtak meg a prioritásaim

Munka és család. Mindig is ez a kettő számított a legjobban. Hogy az írás mellett a családom volt az életem legfőbb prioritása, az nem kifejezés. „Házasság, gyerekek, az egész katasztrófa” – ahogy Zorba mondta. Anyává válni egy kicsit olyan, mintha az ember esszenciálisan belehalna önmagába. Miután megszülettek a gyerekeim, megszűntem mindenki mástól független individuum lenni. Beleszivárogtam más emberekbe. Emlékszem, hogy Nat születése után nem sokkal elmentem moziba, és az első erőszakos jelenetnél ki kellett jönnöm. Kibírhatatlannak éreztem. Azelőtt sosem voltam émelygős, de most valahogy sokkal többről volt szó. Elvégre világra hoztam egy kisbabát. Mostantól az a dolgom, hogy megvédjem és tápláljam, segítsem felnőni... bármi áron. Ez nem választás kérdése, ez a törvény. Úgy hangzik ez most, mint valami önfeláldozó gesztus, de nem erről volt szó. Legalább annyit kaptam tőle, mint amennyit elvett belőlem. Még annál is többet.

Nem beszélünk eleget a gyereknevelés hétköznapi örömeiről, mert azok nem látványosak, és nincs hosszú távú hatásuk. De ezek segítettek túlélni a fiaimmal töltött éveket, és ezek még most is kitartanak.

Nem tehetek róla, de óriási örömmel tölt el, hogy – míg én elfogyok – a gyerekeim fejlődnek. Ez annyira ideillő; biztos jele annak, hogy elvégeztem a dolgomat ezen a világon.

9. Nem, nem vagyok boldogtalan vagy depressziós. De néha mérges vagyok

Miért én? Miért most? Buta kérdések, de attól még fölteszem őket. „Nekem az akaraterőmmel le kellett volna győznöm ezt a betegséget, javítanom kellett volna a statisztikát. Kellett volna élnem még tíz évet, hogy megírhassam életem legjobb könyveit. Kiraboltak!”  Őrület. Mintha bármelyikünknek bármi irányítása volna bármi fölött… Sokkal jobban járok, ha elfogadom, hogy nincs hatalmam a sorsom fölött, és életemben először felmentést adok magamnak a választás szabadságának uralma alól. Ezzel a módszerrel sokkal kevesebb időt fecsérlek el arra, hogy sajnáljam... vagy becsapva érezzem magam. Ahogy ifjú pszichológusomnak is mondtam: a barátaimra támaszkodom, akik segítenek távol tartani tőlem a sötét gondolatokat. Nincsenek sokan, de akik vannak, annyira jók hozzám, annyira kedvesek, gondoskodók, hogy egyszerűen nem érezném fairnek velük szemben, ha boldogtalan vagy depressziós lennék. És ott van Shin, aki nélkül elvesznék. Olyan jó kedélyű, és annyira szeret; tartozom neki annyival, hogy megőrzöm a józan eszemet. Ha néha mégis depressziós vagy boldogtalan lennék, igyekszem titkolni előtte. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.

10. Nem, amióta tudom, hogy meghalok, nem kockáztatok könnyebben vagy gyakrabban

Nem készülök ejtőernyős ugrásra vagy siklóernyőzésre. Mindig is óvatos ember voltam, tudatában annak, hogy mi minden elromolhat akkor, amikor az ember valamilyen veszélyes tevékenységre adja a fejét. A sors furcsa fintora, hogy épp az édesapám tanított meg az óvatosságra, aki egy utasszállító pilóta. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a pályára termett; túl sokat foglalkozott a repülés kockázataival, amitől túlságosan aggódóvá, ingerlékennyé, sőt, boldogtalanná vált. Ugyanakkor képtelen volt feladni a hivatását, amit annyira szeretett. Ez az ambivalencia összekavart engem, amikor kicsi voltam. Sosem mondta, hogy ne csináljak valamit, ami veszélyes, helyette telerakta a fejemet a lehetséges következmények miatt érzett félelemmel. Amikor tanultam autót vezetni, mindenáron tudatosította bennem, hogy bármikor meghibásodhat a motor. Mielőtt elindultunk, felnyitotta a motorháztetőt, és lezavart egy gyors ellenőrzést a fülem hallatára, ilyenkor mindig felsorolta, hogy mi minden van ott, ami esetleg elromolhat. Ezek persze kiváló leckék voltak, hasznomra is váltak, de valószínűleg kimosták belőlem a bátorság és a kockázatvállalás minden nyomát. Milyen ironikus, hogy noha soha nem kisértettem egészséges emberként a halált, ahogy az igazán vakmerőek teszik, most mégis haldoklom. Talán hiba ennyire óvatosnak lenni. Néha arra gondolok, hogy tán ezért nem vagyok képes arra, hogy most véget vessek az életemnek. Mert az öngyilkosság olyan veszélyes.

+1 Igen, lesz, ami (aki) hiányzik

„Hiányozni fog, ha meghalok” – mondta a haldokló rákbeteg Harold Pinter a feleségéről. Pontosan tudom, hogy miről beszél. A rövid válasz arra a kérdésre, hogy mi fog a legjobban hiányozni? Shin, aki 30 éve a férjem, és az ő arcát látom a gyerekeimén visszatükröződni. A hosszú válasz: a világon minden; a szél, a nap, az eső, a hó... és az összes többi. És hiányozni fog, hogy nem tudom, mi lesz a jövő; hogy alakulnak a dolgok, vajon a gyerekeim élete is olyan szerencsés lesz-e, mint az enyém.

De nem fog hiányozni a haldoklás. Ez messze a legnehezebb dolog amit valaha csináltam.

Örülök, ha vége lesz.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/fcscafeine