–

Elfelejtettünk elbúcsúzni

Majdnem tíz év is eltelt már azóta, hogy az anyai nagyanyám meghalt, de minél idősebb vagyok, annál többször jut eszembe, milyen jó volna a virágos tapétájú konyhájában cigizgetve elmesélni, mennyi minden történt velem. Nem hiszem, hogy valaha is megszűnik a hiánya, ugyanakkor könnyű szívvel emlékszem a halálára, mert mindig volt mellette valaki közülünk, mert volt alkalmam elbúcsúzni tőle, és mert el tudtam fogadni, amikor egy ponton azt mondta, menni akar.

Az elengedés nem volt könnyű, ahogy a rohamos fizikai leépülést is nehéz volt végignézni, mégis, úgy hiszem, békés halála volt. Még annak ellenére is, hogy kórházban, ráadásul a magyar egészségügy egyik legszomorúbb bugyrában, egy belgyógyászati osztályon halt meg.

Az ő elvesztésével tanultam meg, hogy létezik jó halál, és ha van lehetőség ott lenni a haldokló mellett, ha van lehetőség elbúcsúznunk tőle, élni kell a lehetőséggel. Ez nemcsak annak jelent megnyugvást, aki keresztül megy rajta, hanem a hozzátartozóknak is. Hiszen az, hogy milyen körülmények között halt meg a szerettünk, befolyásolja az itt maradók lelki és fizikai állapotát. Sajnos ennek ellenére a búcsú, a haldokló elkísérése manapság csak ritkán valósul meg. Jellemző ugyanis, hogy a halált, ha lehet, a szánkra se vesszük, ameddig csak lehet, próbáljuk magunktól távol tartani, olykor annyira, hogy a szeretteinket kórtermekben hagyjuk egyedül meghalni.

„Bár az utóbbi években egyre többet lehet hallani, olvasni a gyászról, a halállal még mindig nem nagyon tudunk mit kezdeni”

– mondja dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem docense, aki a kilencvenes évek elején Polcz Alaine tanítványaként kezdett el dolgozni a hazai hospice-mozgalomban, 2012 óta pedig főleg gyászolókkal foglalkozik.

„Lassan harminc éve foglalkozom a témával, és azt tapasztalom, hogy kétféle hozzáállás létezik: az egyik a teljes hárítás, amikor nem akarunk semmilyen formában a témával foglalkozni. A másik pedig a túl érzelmeskedő attitűd, amivel rendszeresen találkozom a pszichológiai témákkal foglalkozó internetes oldalakon is. A halálnak természetes dolognak kellene lennie, ami persze nem zárja ki az ösztönös félelmet, amit az ember érez iránta” – magyarázza.

Nem kellene magányosan meghalnunk

Mégis, ma Magyarországon ötből négyen kórházban vagy idősek otthonában fejezik be az életüket. Idegen környezetben, sok esetben egyedül. Ez a XX. század elején, a nyugati ipari társadalmakban még nem így történt, akkoriban az emberek négyötöde az otthonában, családja körében halt meg. Ám a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy korábban a halál jóval hétköznapibb jelenség volt: például az 1800-as évek közepén Magyarországon több mint háromszor annyi haláleset jutott ezer lakosra, mint ma.

A halál a mindennapi élet része volt, a búcsúzásnak komoly hagyományai voltak, és sokat segített az elfogadásban az akkoriban uralkodó erős vallási szellem is. Idővel azonban nemcsak a halál gyakorisága változott, hanem eltűntek azok a rituálék, szokások is, amelyek gyógyító hatással bírtak.

Magyarországon a halálhoz kapcsolódó természetes hozzáállás a parasztvilágban volt főleg jellemző, ahol a család feladata volt a halott test gondozása, ahogy a tisztességes elföldelés megszervezése is. A családtagok elkísérték a haldoklót, és az elhunyt testével is közvetlen kapcsolatba kerültek, hiszen gyakran a családtagok segítettek a hivatalos halottmosdatónak a felöltöztetésben, otthon ravataloztak, a család pedig virrasztott a halott mellett.

Ma a haldoklás stációiban magukra maradnak a halni készülők, bár Hegedűs tapasztalatai szerint némi pozitív tendencia figyelhető meg ezen a téren. Míg ugyanis a nyolcvanas években a lakosság nagy része kórházakban halt meg, addig a mai statisztikák szerint Európában egyre többen otthon, vagy úgynevezett nursinghome-ban halnak meg. Sőt, a gyászterapeuta szerint itthon is növekszik azoknak a száma, akik hospice-ellátásban elkísért betegekként otthon hunynak el, bár a számok azt mutatják, hogy arányaiban ez még mindig igen kevés.

Jelenleg évente 130 ezer ember hal meg Magyarországon, ebből 33 ezren valamilyen rákbetegségben, és közülük körülbelül kilencezer embert kísérnek hospice-ellátásban a halálba.

Utóbbira nagyobb igény volna, ezt mutatja az ellátást nyújtó helyeken megmutatkozó túljelentkezés, ám Magyarország az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által ajánlott hospice-kapacitás alig 40 százalékával rendelkezik.

A hospice-ellátás keretein belül a halálos beteg palliatív kezelést kap, a szenvedő páciens és családja életminőségét javítják azzal, hogy megelőzik és csillapítják a szenvedést. A családtagok többek között támogatást kapnak a beteg ápolásában, segítik a lelki gondozásukat a betegség fennállása alatt és a gyász időszakában, és azzal kapcsolatban is kapnak tanácsot, hogyan kommunikáljanak a haldoklóval. Ugyanis a betegek általában pontosan tisztában vannak az állapotukkal, ezért fontos, hogy a hozzátartozókkal őszintén tudjanak beszélni a közelgő halálról és az azzal kapcsolatos ügyek elrendezéséről.

Fontos tudni, hogy ha a hozzátartozók hárítanak, a haldoklók egyedül maradnak a félelmeikkel, szorongásaikkal, és mindannyian elvesztik a búcsúzás lehetőségét. Hegedűs szerint az a legjobb, ha természetesen kezeljük a beteget, vagyis ugyanúgy beszélünk a hozzátartozónkkal, mint korábban.

Ha misztifikáljuk a halált – mondja a szakember – azzal eltávolítjuk magunktól azt, aki haldoklik, tehát azzal segítünk a legtöbbet, ha nem félünk a vele való beszélgetéstől. Így, ha például a temetésről, vagy a közelgő halállal való kapcsolatos félelméről, esetleg a szenvedés miatt a halál utáni vágyáról beszél, bármilyen nehéz is, ne bagatellizáljuk, hanem próbáljuk elfogadni mi is, amit már a haldokló is elfogadott.

A gyászhoz fűződő viszonyunk is megváltozott

A XIX. században a modernizáció kezdte átalakítani a halálhoz való természetes viszonyt, és szép lassan eljutottunk odáig, hogy a mai modern individualista ember számára elfogadhatatlan esemény lett a halál, ahogy a gyász időszakát szabályozó illemszabályok, és hozzáállásunk a feldolgozáshoz is megváltoztak.

A szakember szerint ma minél hamarabb túl akarunk esni rajta, nem akarjuk elfogadni, hogy valakinek az elvesztése, a hiánya, űrt, fájdalmat hagy maga után, aminek a feldolgozásához idő szükséges.

„A gyászolók  gyakran érkeznek hozzám azzal a panasszal, hogy már eltelt egy hónap, és még mindig nagyon rosszul vannak” – mondja, hozzátéve, hogy ez azonban teljesen természetes, hiszen a gyászmunka jóval több időt, minimum egy évet vesz igénybe.

Nem véletlen, hogy régen meg voltak határozva a gyászidőszakok, a Néprajzi Lexikon szerint rokonsági foktól és a halott korától egyaránt függött a gyász időtartama, amely hat héttől egy évig terjedt.

„Ahhoz, hogy elkezdjünk felépülni, át kell élni minden ünnepet az elvesztett hozzátartozó nélkül. A sokk a halál bekövetkezése után általában egy–két napig tart, és jellemzően akkor is átéli a gyászoló, ha már hónapok óta tudta, hogy el fogja veszíteni a hozzátartozóját. Ez ködös érzéssel társulhat, előfordulhat, hogy valaki nem tud sírni. Majd jön az összeszedettség, szervezettség, a kontrollált időszak, ez általában a temetés szervezésével, ügyintézéssel telik. A legnehezebb periódus pedig csak ezután következik, a tudatosulás időszaka akár fél évig is eltarthat érzelmi zűrzavarral, regresszióval kísérve” – sorolja Hegedűs Katalin a stációkat.

Ám a környezet csak ritkán viseli ilyen „sokáig” türelemmel a gyászoló fájdalmát, hangulatingadozásait. A tapintat gyakran csak egy hónapig tart, aztán elkezdődik az agitálás, a presszionálás, hogy az illető lépjen már tovább, menjen, nyisson, mások felé.

„Volt olyan kliensem, aki arról panaszkodott, hogy a családja két hónap után azt mondta neki: elég volt a gyászból, ideje lenne új férjet nézni” – meséli a doktornő.

A külső elvárások miatt maga a gyászoló is intoleránssá válik magával szemben, pedig ilyenkor az a legjobb, ha megéljük az érzéseinket, és úgy gyászolunk, ahogy az nekünk jól esik. A terapeuta szerint ahogy a halált, úgy a gyászt sem érdemes misztifikálni, nem kell mindenki mellé gyászterapeuta, háziorvos vagy nyugtató. „El kellene fogadni, hogy a gyászon nem lehet csak úgy átlépni. Meg kell élni” – mondja. Ha valaki mentálisan egészséges, nincs másra szüksége, mint türelemre. A fájdalmas, érzelmileg labilis állapot természetes, és ha hagyunk neki kellő időt, a legnehezebb időszak is le fog csendesedni és meg fog szűnni.

A legnehezebb időszak rendszerint hat hónap alatt „megszelídül”, és Hegedűs szerint szükség van egy újabb hat hónapra, mire a gyászoló újraépíti magát. A folyamatot magunk is segíthetjük, például hasznos lehet a naplóírás a gyászolás első pillanatától kezdve. Bátran írjuk le benne a gyásszal kapcsolatos érzéseket, vagy akár a bűntudatunkat is. Ne szégyelljük igénybe venni az önsegítő csoportokat, telefonos segélyszolgálatokat; vagy akár a közösségi médián alakult kisebb csoportok támogató segítségét.

Természetesen minden halál más, és vannak igazán traumatikus veszteségek, váratlan, vagy erőszakos halálok, amelyek esetében elvész a búcsúzás, a halálra való felkészülés lehetősége.

Így a gyásznak vannak úgynevezett komplikált esetei is. Érdemes szakemberhez fordulni, ha a gyászfeldolgozás jelei fél–egy évig nem mutatkoznak, ha az illető bagatellizál, vagy hosszabb időre beleragad a gyász egyik – a sokk vagy a regresszió – szakaszába.

Elkerülhetetlen, hogy a gyász olykor a gyermekeket is érinti, és általános jelenség a túlóvás: a felnőttek nem engedik őket a haldoklók közelébe, vagy a temetésre. Ám a tévhitekkel ellentétben Simkó Csaba tanulmányából kiderül, hogy a kutatások szerint a gyermeknek sokkal nagyobb trauma a találkozás lehetőségének hiánya, mint az a negatív élmény, amit a test elváltozásának látványa okoz számukra. Természetesen ilyen esetben célszerű a gyermeket előre felkészíteni a beteg állapotára (gyengeség, sárgaság, gondolkodászavar, hányás, fájdalom, aluszékonyság, stb.).

Ha a gyerek kérdez, érdemes a saját szintjén őszintén válaszolni a kérdéseire, kerülve az olyan kifejezéseket, hogy „elaludt”, „felment az égbe”, fontos, hogy a magyarázatban elhangozzon a meghalt szó. A kicsikben tudatosítani kell ugyanis, hogy az elhunyt személy nem fog többé visszajönni. A szakemberek szerint hiba a temetéstől eltiltani őket, öt–hat éves kor után be lehet őket vonni a búcsúztatásba, így természetes módon megtanulják, hogy egyszer vége van a létezésnek, ahogy azt is, hogyan kell elbúcsúzni a távozótól, valamint azt is, hogy időt kell adni a történések feldolgozásának. Felnőve tudni fogják, hogy a gyász nem gyengeség, nem sürgethető dolog, hanem egy állapot, amit a saját érdekünkben – a saját tempónkban – szükséges átélni.

Farkas Edina Lina