Kedves, én tegnap este megtagadtalak.

Balázs haverommal sétáltunk hazafelé edzés után, tudod, most már minden héten kétszer edzek. Mindjárt negyven leszek, muszáj. Emlékszel Balázsra, ugye? Mindig elmosolyodtál, ha szóba került, azt mondtad, neki sose lesz senkije, pedig milyen szép fiú, de kizárólag magát tudja szeretni. Igazad lett. Egyedül van, mint az ujjam.

Ő hozott szóba téged, azt mondta, látta a Facebookon, hogy áruljátok a lakást. Vajon miért, tűnődött, elváltok, vagy mi? Megvontam a vállam, pedig tudtam, hogy nem váltok el. Az ég tudja, mi tart titeket egymás mellett, de ott tart, szorosan. Sose hagyod el azt a fészket.

Balázs egyszer csak megkérdezte, akkor, régen, tényleg vállaltalak volna? Olyan jó kis nőim voltak előtted, a feleségem is nagyon rendben van, te meg zűrös voltál, most is az vagy, hiába került köréd díszletnek egy férj meg két gyerek. Mit akartam tőled? Nem feleltem azonnal, mert szétáradt bennem valami sötét és ragacsos, végül megint megvontam a vállam, és kiböktem: á, semmit, nem is volt olyan komoly.

Meglepetten rám bámult, de én akkor már belelendültem: igazából csak a szexről szólt az egész, mondtam, különleges voltál, izgalmas, oké, tényleg kattant is egy kicsit, de ez volt benned a fűszer. Kellett ez is, fiatalság, bolondság, mondtam, de lehet, hogy ez a hülyeség mégse hagyta el a számat, mindenesetre nevettem, mintha nem számítana, tizenkettő egy tucat volt a csaj, csak ő látott belém többet, mondtam.

Balázs is nevetett, nem válaszolt, de megveregette a vállam, „helyes, tesó”, ez volt a mozdulatban, aztán beültünk egy sörre, és arról beszélgettünk, hogy áll a cége. Mikor hazaértem, a gyerek elém szaladt, a feleségem nem, valami prezentációt írt épp, és csak megsimogatta az arcom, amikor megcsókoltam.

Ha itt állnál előttem, vajon megértenéd, miért tagadtalak meg? Miért mondtam a barátomnak, hogy nem voltál semmi, hogy semmik se voltunk, csak egy ifjúkori tévedés?

Ha meglátnád a páromat, a gyerekemet, a lakásomat, engem, megértenél? Vagy úgy utálnál érte, ahogy most én utálom magam?

Azért tettem, mert nem mertem visszanézni. Pedig csak pár röpke perc volt, legalábbis annyinak tűnt az év, amit együtt töltöttünk. Nem mertem, nem akartam lehunyni a szemem, hogy eltűnjenek a zajok, és belezsibbadjak az emlékezésbe, de most megteszem. Nem ér már sokat, hiszen a szavaimmal elpöccintettelek, mint egy falevelet a vállamról, mégis, magamért akarok emlékezni. Látni az egyszobás albérletet, ahol semmi nem működött, csak mi ketten, a telet, amit egymásba kapaszkodva éltünk túl, mert folyton elromlott a konvektor, és a főbérlő mindig csak ígérte, hogy szerelőt hív. Akarok éhesnek lenni újra, mert folyton azok voltunk, és nevetni rajta, mert annyira nem érdekel. Lesimogatni rólad a ruhát, aztán a könnyeket, mert a végén mindig sírtál. Ismerősnek lenni a sok idegen között, mert akkor még nem tudtuk, hogy ez a normális: jó, ha két ember ismerős lesz számunkra egész életünkben.

Téged is ismeretlenné kellett, hogy tegyelek, visszajutni az egyenletben a megoldástól a feladványig. Másképp nem tudom működtetni, amit kell, férjként, apaként, barátként, akként a másik emberként, akivel te már nem állnál szóba Balázs házibuliján. Akitől már nem kérdeznéd meg, vált-e már eggyé valaha az univerzummal, mert ettől az olcsó fűtől te most pont úgy érzed magad. Ez a férfi már maga hívna szerelőt, ha elromlik a konvektor, vagy megszerelné ő, és nem egy fülébe suttogott Tóth Árpád-versre aludna el, vacogó fogakkal.

Jobb neked, hogy megint idegen lettél. Nekem is jobb, de ez most nem számít. Már úgysem érdemlem meg sem az emléked, sem a bocsánatod, azt sem, hogy kiejtsem a neved.

Hadd higgyem, hogy csak általam voltál, csak képzeltelek, úgy talán kevésbé fáj majd, mennyire szánalmas vagyok. Hadd higgye a feleségem, hogy volt egyszer egy nő, aki úgy rázott meg, mint egy hógömböt, és a műanyag pelyhek azóta se tudtak leülepedni.

Hadd tagadjalak meg, különben nem bírom ki, hogy egyszer és mindenkorra, testemben és lelkemben, keservesen megöregedtem.



Kalapos Éva Veronika