– 

Az elsőbe rendszerint 120–130 egyetemista jön el, hogy a mentorrá váláshoz szükséges szakmai képzéseken vegyen részt. Természetesen esténként nem maradhat el a buli, a tánc, és a világmegváltó beszélgetések is mindennaposak. Jó érzés látni, hogy erre a segíteni vágyó fiatalok időt áldoznak a nyarukból. Én itt is, mint mindig, egész nap pörgök, teszem a dolgom, de azért szakítok időt a strandolásra is. Sok-sok éve csinálom ezt a programot – és igazán élvezem. Élmény megtapasztalni, hogy az egyetemisták milyen lelkesedéssel vetik bele magukat a vetélkedőkbe, szabadidejükben készülnek a közös táncbemutatóra, és mindent beleadnak a sportversenyekbe.

Tudom, kívülről sokan csak a bulit látják ebben, pedig nem azon van a hangsúly: komoly szakmai munka folyik, mely megalapozza az egyéves közös munkát.

És ugye az nem baj, ha az ember élvezi azt, amit csinál, és közben még jól is szórakozik...

Idén is fáradtan, de nagy lelkesedéssel érkeztem meg a második helyszínre, a velencei röpitáborunkba. Az első naphoz később csatlakoztam, mert Feldmár Andrással és Balogh Lalival volt közös előadásunk, de este már ott ültem a tábortűznél. Ez a hat nap csupa élmény, sport és küzdelem volt. Most leginkább gimiseket vittünk magunkkal, így a hangulatot is ez határozta meg. Hihetetlen volt látni, mennyire elszántak a diákok, ha sportról van szó: napi 10–12 órát röplabdáztak, még akkor is, amikor pihenhettek volna. Természetesen ilyenkor én is részt veszek a játékban, páros és négyes csapatban is megmérettetem magam, hisz számomra is nagy élmény, ha megnyerünk egy szettet, visszaadok egy nehéz labdát vagy sikerül egy szép röplabdás mozdulat. Mindent beleadok, küzdök – és természetesen meg is sérülök. Bár idén jobban jártam, mint tavaly, hiszen csak néhány húzódást, zúzódást, horzsolást szenvedtem, és nem repedt el az ujjam.

Ebben a táborban nincs megállás, folyamatos a játék, a beszélgetés, a poénkodás. Reggeli után bemelegítő edzés következik, majd az ebédig zajlanak a meccsek. Naponta oda-vissza öt kilométert sétálunk a strandig, ahol egy nagy csobbanás után folytatjuk a mérkőzéseket. Este közös vacsora, majd éjszakai játékok: kedvencem a több változatban ismert zseblámpás fogó. Hihetetlenül élvezem, amikor – a taktikai megbeszélés után – a gyerekekkel együtt kúszunk-mászunk és kommandózunk, hogy megnyerjük a játékot. A legkülönfélébb módszereket találjuk ki: én például idén egy nagy szemetessel a fejemen osontam a földön kúszva, hogy beérjek a megadott helyre. Azt nem mondom, hogy sikerült is, de legalább megpróbáltam! Az esti záróprogram pedig mindig egy közös beszélgetés a tábortűznél, ahol mindenki őszintén vállalja az érzelmeit és a véleményét.

Megható érzéssel tölt el, ahogyan a kamaszok megfogalmazzák gondolataikat, megköszönnek egymásnak dolgokat, biztatják egymást és örülnek egymás sikereinek.

A tábor vezetői mindig utolsóként fekszenek le és elsőként kelnek, persze ez a napok múlásával egyre nehezebben megy. Aki nincs ébren a megbeszélt időpontban, azt én ébresztem a hangszóróból bömbölő jobbnál jobb zenével. Ez csak az utolsó reggel maradt el, amikor már én sem bírtam felkelni, annyira fáradt voltam. A srácok jókat nevettek rajtam, mikor elszunyókáltam az esti beszélgetés közben, és ha néha felriadtam, válaszoltam egy-egy kérdésre. Vagy amikor negyven perce üvöltött mellettem az ébresztőm, és már mindenki ébren volt a szobában, én pedig nyugodtan aludtam tovább. Előzőleg természetesen mondtam nekik, hogy keltsenek fel bátran, de ezt csak akkor merték megtenni, amikor éjszaka nagyon horkoltam…

Végül párosban negyedik, négyesben pedig második helyezést értünk el a csapataimmal, ami a képességeimet és sportolói alkatomat tekintve igenis nagy dolog – így joggal voltam büszke magamra. Most már nekem is kezdődik a pihenés, a nyár, a gyerekek nélküli időszak. Aki csak teheti, menjen táborba, mert egy életre szóló élményt szerez ott, amit kár lenne kihagyni!

Balatoni József

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van