–

A sorsfordító traumák, ismétlődő nehézségek témája messze túlmutat a pszichológia által leírt, megmagyarázható kérdések körén. Évezredek óta keressük az okokat, próbáljuk érthetővé, de legalábbis elviselhetővé tenni nehézségeinket. Ezt minden ember másképp tudja megoldani, mindenkinek megvan a maga elmélete a világról, az okokról. Vannak, akik a hitben lelnek magyarázatot, vannak, akik a karmában, de a materialisták sem kivételek ez alól, ők is a maguk logikájával, a láthatóval magyaráznak meg különböző eseményeket. Nem szeretném, ha bárki is úgy érezné, hogy a fájdalmai bagatellizálva lennének, vagy ismét elolvasna egy írást arról, hogy „ő tehet minden rosszról, ami vele történik”. Nem vagyok sem olyan okos, sem elég bölcs ahhoz, hogy vegyem a bátorságot, és a saját világképem, logikám mentén megmondjam a tutit. A nehéz életutak mögötti lehetséges pszichés okoknak csak egy kis szeletét mutatom meg.

A témán agyalva elképzeltem a következő jelenetet: Leszólítok véletlenszerűen több tucat embert, és megkérdezem, tudnak-e azonosulni a „velem mindig történik valami” – gondolattal. Azt élik-e meg, hogy az életük tele van rossz történésekkel, krízisekkel? Bevallom, nem voltam ennyire szorgalmas, de az hiszem, csak pár ember válaszolna nemmel a fenti kérdésekre. Én sem vagyok kivétel, nekem is megvoltak a magam krízisei. Azzal a biztos tudattal sétáltam be húszas éveim elején egy kedves kollégához önismereti céllal, hogy „biztosan nincs is az én életemnél borzalmasabb”. Kedvesen megmosolyogta a kolléga a „szenvedéseimet”. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ez milyen hatalmas lökés volt a magammal való őszinteségben.

Tény, hogy nehéz objektíven eldönteni, kinek is nehezebb az élete. Ami nekem oké, az a másiknak nem.

Azóta persze eltelt sok év, sok ember történetét hallgattam végig, és azt gondolom, mindenkié ugyanolyan nehéz a maga módján.

Ha azon pörög valaki éjjel-nappal, hogy neki milyen szörnyű, könnyen lehet, hogy a világ történéseit kizárólag ezen a szűrőn keresztül éli meg, miközben lehet, hogy más dolgok is zajlanak körülötte, csak az nem illik be a valóságképébe. Ha folyamatos krízisként éli meg valaki az életét, érdemes talán gondolkozni a következő kérdésen:

De mégis... miért lehet az, hogy a sorscsapások nem állnak le? Bevonzom őket? Én teremtem a valóságomat?

A kérdések transzcendens oldalára nem fogok kitérni, csak a pszichológiai vonatkozásokra. Alapbeállítódásunk, alaprezgésünk az egyik kulcs ennek megértésében. Nagyon leegyszerűsítve így tudnám ezt szemléltetni: Vegyünk egy átlagos gyereket, egy átlagos gyerekkorral. Az ő idegrendszere 20-as kilengésű amplitúdón működik évekig, ez lesz számára a normális. Ha egy gyerek feszült, bántalmazó, veszekedős környezetben él, akkor az ő idegrendszere 120-as kilengésű amplitúdón fog működni. Emeletekkel is le lehet ezt írni: ez az átlagos gyerek, ha jól érzi magát, a harmadik emeleten van, ha rosszul, a mínusz harmadikon. A bántalmazó környezetben élő, pedig: ha jól van, akkor a tizediken van, ha rosszul, akkor a mínusz tizediken. 

Ha nagyon nagyok a szélsőségek, igen megterhelőek lesznek a váltások. És ami a csavar az egészben, hogy hat emeletet még át is lehet látni valahogy, de húsz emeletet már nem. Ha valaki a tizediken van, nem (vagy nehezen) hozzáférhetőek a rossz érzései, és a pincéből felnézve sem más a helyzet. Az emeletek közötti ugrándozás közben arra az egyszerűnek tűnő kérdésre is nehéz válaszolni, hogy „mi a jó nekem?”.

Perverz módon a 120-as működés nem tud mit kezdeni a 20-as kilengésű élettel. Nem azt szokta meg, elunja magát, (sokan tudatmódosítókkal pótolják az ingeréhségüket). Egy esetleges békés  időszak lehetőséget teremt arra, hogy az illető szabadon kóricáló szorongásai tudattalanul és kontrollálhatatlanul átvegyék az irányítást.

Ember legyen a talpán, aki ebben az állapotban nem generál valamit az életében, hogy érthetővé váljon önmagának.

Nekem az állami gondozott gyerekek, kamaszok, majd sokszor bukdácsoló fiatal felnőttek élete jut eszembe elsőként, ha a nehéz életutakra asszociálok. Azért is, mert sajnos – az esetek többségében – mindvégig nehéz marad. Nincs szülő, esetleg bántalmazták is, nincsenek jó minták az intim kapcsolatokra, hogy csak néhányat említsek a nehézségek közül. Ezek bármelyike önállóan is elég ahhoz, hogy valaki egy önsorsrontó életet kezdjen el írni magának. Könnyű ismételten olyan kapcsolatokba belefutni, amelyekben tönkremegy valaki, ráadásul nehéz belső biztonságélmény, kellő érzelmi kontroll nélkül kezelni a munkahelyi konfliktusokat. Kielégítő emberi kapcsolatok és egzisztencia nélkül, 120-as amplitúdóval minden nehéz.

Van, hogy  elakad a szavam a munkám során. Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint együttérzően jelen vagyok, és kifejezem a sajnálatomat. Egy csipet önsajnálat is gyógyító tud lenni néha. Jelen tudásunkkal, fizikai- vagy bármilyen síkon lévő korlátainkkal csak limitáltan tudunk összefüggéseket meglátni. Néha a legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk az adott történést, azzal együtt, hogy az mérhetetlenül fáj, esetleg dühösek vagyunk. Akár még dühönghetünk is, meg bőghetünk, nem kell erőszakosan pozitívan látni a dolgokat. Van, amit nem is lehet! De a fájdalmaink ellenére lehetnek jó napjaink, érezhetjük jól magunkat szerda délután. És ki tudja, még az is előfordulhat, hogy pár év múlva kiderül: ezeknek a történeteknek volt értelmük...

Sebők Franciska  

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Peshkova