–

Lilla 36 éves, elvált. Van egy csodálatos kisfia, kapcsolatuk irigylésre méltó. Lilla már négy éve külön élt a férjétől, mielőtt tavaly elváltak. Azóta is kínozza a bűntudat a fia miatt, mert „a nagykönyv szerint” családban kellene felnőnie. Ez az ő fejében így hangzik: „Béna vagyok, rossz anya vagyok.”

Lillát egy szexi, dögös, okos, csupaszív, gondoskodó, főnyeremény nőnek látom. Sok férfi boldog lenne mellette. Persze küzd a démonaival, az önbizalomhiányával, de nem adja föl. Végtelenül tisztelem őt ezért! Nem a külvilágot okolja, nem sajnáltatja magát, halad az útján. Lehet, hogy az agyára megyek, de sokszor dicsérem őt. Hazudni viszont nem szoktam neki, hamis énképpel nem lesz könnyebb a boldogulás. Mostanában azonban néha úgy érzem, hogy kezdek abba a kategóriába kerülni nála, amire az önbizalomhiányos emberek többsége a következőképpen reagál: „Áááá, azt csak úgy mondja!” „Jó, de az nem számít!” Ismerős, ugye? Sokan csinálják ezt. Volt olyan idő, hogy én is rajtakaptam magam ezen. El kéne döntenünk, hogy akkor kinek a szava számít ilyen esetben? 

Legutóbb szintén megdicsértem, mert egy számára nehéz, és új helyzetet oldott meg – megítélésem szerint – briliáns módon. A volt férjének új barátnője lett. Szeretetben, békében beszélt erről a kisfiával, nem köpködött senkire, inkább csak a saját helyzete fölött sopánkodott magában. Visszatérve a dicséretre: elsírta magát. A Lillához hasonló gondokkal küzdő emberek torkán sosem próbálom letolni, hogy ne úgy érezze magát, ahogy, nem is értem, hogy lehetne valakinek azt mondani, hogy „rosszul érez”. Ti se tegyétek magatokkal.

„Jó, de ez nem a valóság! Én ilyen, olyan, amolyan vagyok” – sorolta a negatív jelzőket magáról. „A barátaim is azt mondják, hogy nincs igazam, te is ezt mondod, de hiába! Én akkor is egy lúzer vagyok.”

Ha én fehérnek látom őt, ő pedig feketének magát, akkor mi a valóság?

Ugyanarra a vasárnap délutánra, veszekedésre vagy bármire a világon, az egyik ember azt mondja „fapapucs”, a másik azt, hogy „bőregér”. A valóság végtelenül szubjektív. Más a múltunk, más a puttonyunk, más dolgokat veszünk észre, más dolgokra emlékszünk.

Persze értettem Lilla elkeseredését is, néha marhára elege van az embernek abból, hogy küzd magával. Olyan lassan, olyan döcögősen, olyan dühítően nehezen megy a változás. Úgy éreztem, leginkább abból lett elege, hogy nem találja azt a „szemüveget”, amin keresztül őt látja a külvilág.

Hol lehet ez a „szemüveg”? A saját valóságunkban?

Sok helyen megtalálhatjuk ezt a „szemüveget”. Először érdemes a magunkról alkotott megkérdőjelezhetetlen igazságaink mögött, előtt, alatt vagy felett keresgélni...

Képzeljünk el egy anorexiás embert. Harmincöt kiló, és mégis kövérnek látja magát. Ez nem hiszti, ő tényleg kövérnek gondolja magát. Ez az ő szemüvege önmagáról, miközben mások testalkatát teljesen reálisan ítéli meg. Mi tehát a valóság?

Az a valóság, amit gondolok magamról.

A múlton nem tudok változtatni, a jelenem nehézségei fölött sokszor nincs hatalmam. Azon lehet dolgozni, hogy milyen „szemüveget” veszek fel reggelente. Nem szemellenzőset, hisz a „minden szuper” pozitív rózsaszín lencsének is megvannak a maga hazugságai. De biztos, hogy nem sokat tévedsz, ha ezt mondod magadnak-magadról: „Oké, vannak hibáim, néha hisztizek, de egy csomó mindenen már tudtam változtatni, összességében egy jó ember vagyok.”  Vagy ezt: „Sok dologgal nem vagyok elégedett az életemben, de ettől még jól érezhetem magam ezen a szombati délutánon.”  

Hogyan láthatom magam másképp? 

Nézz rá az élethelyzetedre, és változtass egy dioptriát a „szemüvegeden”. Nem szemellenzősen, nem meghazudtolva a dolgokat! Első lépésként semmiképp ne azt várd, hogy rögtön másképp fogod érezni magad, és egy csapásra megváltozol. Ez egy lassú folyamat.

Kérdőjelezd meg a negatív igazságokat magadról. „Azt gondolom magamról, hogy csúnya vagyok, de a barátaim szerint nem. Lehet, hogy nincs igazam?”

Ha van hozzá lelkierőd, írd le minden este azokat a visszajelzéseket, sikereket, amelyek ellentmondanak a magadról alkotott képnek. Ugyanis hajlamosak vagyunk törölni, meg nem történtté tenni mindent, ami más, mint ahogyan mi látjuk magunkat. Ha már a valóságot keressük, nem árt rá emlékezni is. Ha leírod ezeket, és később visszaolvasod, könnyebben követheted a benned elindult átalakulást. Hidd el, képes vagy a változásra!

Sebők Franciska 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pathdoc