Papírvalóság

Előre leszögezném, hogy nincs semmi bajom velük. Mármint a kócsokkal. Izgalmas szakmának tűnik, sőt, szőrmentén még én is belekóstoltam, amikor az egyetemi éveimben különféle kommunikációs- és üzleti tréningeken gyakoroltunk. Immár dolgozó emberként, jó néhány munkahellyel (és hozzá tartozó főnökkel) a hátam mögött, akarva-akaratlanul eszembe jutnak azok a megvilágosult pillanatok, amikor olyan csodásan összeállt hallgatóként a fejünkben a munka, az üzlet, a jó vezető és a jó alkalmazott ideája. És megfogalmazódtak az elvárásaink a majdani jó vezetőink – és magunk felé.

De mindez persze csak papíron létezik, az egyetemi padsorokban, ahol felvértezi magát az ember egy jó nagy adag asszertivitással és elvárással.

Egyik kezünkben a Maslow-piramis, a másikban a bunkósbot, majd kilépünk a való életbe és hirtelen egy Üvegtigris-féle szocio- vígjáték fogad minket, amire kurvára nem készültünk fel. Mert nem, nincs mindenhol szakszervezet HR-osztály, és 360 fokos értékelés, ahogy azt elbeszélték. Ilyen munkahelyet csak elvétve találsz, néhány nagyon progresszív, „nyugati” helyen.

Főnökök az életemből

A való világban a főnök-beosztott viszony gyakran sokkal inkább hasonlít egy abuzív családra, rosszabb esetben egy párkapcsolatra, amelyben lojalitás helyett örök hűséget fogadsz a főnöködnek. Ezek után kölcsönös félelemben éltek, hogy valaki megcsalja, kidobja, elhagyja a másikat.

Vagyis: válni akar. Egy válásból pedig ritkán lehet jól kijönni. Mert ahhoz, hogy ez ne így legyen, minimum együttműködési szándék és önkritika kéne. Az meg, ugye, nincs... nem tanultuk, nem láttuk másnál sem, nem érezzük a hiányát.

Szóval: kedves egyetemek, ha nem az idealizált, itthon vajmi kevés helyen létező munkahelyi világra akarnátok fölkészíteni a pályakezdőt, hanem a realitásra, akkor az eddig alkalmazott anyag helyett a kommunikációs tankönyvekbe és jegyzetekbe inkább olyan – csak első látásra coelhói bölcsességre hajazó, a valóságban (sajnos) nagyon is igaz – szövegeket írjatok, mint: 

„Csak akkor dolgozol, ha látszódsz” 

... illetve: „Bevezetés az asszertív passzív-agresszív kommunikációba”.

De szívesen javaslok további fejezetcímeket is, íme:

  • A céges levelezés, mint stratégiai eszköz
  • A helyezkedés alapjai: Melyik papíron nem kötelező, de közben persze kurvára kötelező csapatépítőre érdemes elmenni, és melyiket lóghatom el? 
  • Hogy mondjak el valamit úgy, hogy közben ne mondjak semmit?
  • Hogy mondjak nemet egy olyan helyen, ahol az igen nem, a nem pedig az igen? 
  • Hogyan törődjünk bele hét lépésben abba, hogy a munkaórák száma nyolc helyett mindig tíz lesz?
  • Érzelmi zsarolástól a félelemkeltésig; hogyan bújjak ki a személyeskedés alól? 
  • A dohányzás káros az egészségre, a karrieredre viszont jó hatással lesz

Ennek szellemében feldobtam az ismerőseimnek a körkérdést, hogy munkavállalás előtt milyen kép élt a fejükben a jó vezetőről, és mit tapasztalnak a valóságban. Egyesek magázva írtak valóban elhangzott példákat (szervezeti kultúra válogatja). Én pedig megpróbáltam a realitás mellé passzítani az ideát. Vagyis azt, ahogyan az adott mondatnak jó volna elhangzani. És hogy egyszerűbben követhető legyen a dolog, egy témát vettünk végig: egyetlen feladat átadásától a visszajelzésig.

Főnökmondatok a valóságban vs. ahogy elképzeljük őket

1. Feladat (tapasztalat) kiadása:

A valóság:
„Na, ennek is többször kell mindent elmondani, bazmeg!”

Az elképzelés:
„Az alábbi teendőid lesznek a következő héten (itt A és B feladat érthető elmondása következik). Tapasztalataim szerint A feladat több időt igényel, mint B. A hozzá tartozó háttérinformációkat itt, itt és itt megtalálod. Bármilyen kérdésed van, elérhető vagyok az alábbi időpontban..."

2. Kritika/probléma felvetése:

A valóság:
„Bárki összetenné a két kezét, hogy itt dolgozhasson!” 

Az elképzelés:
„Értem a problémát, keressünk rá együtt megoldást!”

3. Célok meghatározása:

A valóság:
„Nincsenek célok meghatározva, nem kommunikál a másik felé, csak kirobban belőle egy: „Azért fizetlek, hogy...” kezdetű monológ.”

Az elképzelés:
„A következő évben az alábbi teendők várnak rád... (teendők felsorolása). A következő célokat tűztük ki, mit gondolsz, teljesíthetők a részedről?”

4. Ha felvet a kolléga bármilyen munkaidőn kívülre nyúló programot:

A valóság:
„Hogy mit csinálsz a szabadidődben, az a te magánügyed.”

Az elképzelés:
„Nagyon érdekes javaslat, lássuk, másnak is van-e hasonló, ha nincs, csináljunk meg, tűzzünk ki egy időpontot, amikor mindenki részéről megvalósítható.”

5. Dicséret:

A valóság:
(Nem mond semmit, vagy ha mégis, letöri a szarvad egy picit, mondjuk, így:) „Ügyes munka, de ne bízd el magad.”

Az elképzelés: „Ügyes munka.” Pont.

6. Visszajelzés:

A valóság:
„Elég gyenge személyiségre vall, ha folyton visszajelzésre van szükséged. Nem az én feladatom a te egódat simogatni. Pfffh...”

Az elképzelés:
„Kiemelném, hogy jól teljesítettél A, B, és C dologban, szerintem erősítened kéne még, X, Y, Z-ben. Köszönöm a munkád!” 

Szerintem értitek, miről beszélek... ha így van, és ha ti is tapasztaltok, tapasztaltatok már hasonlót, ha belekeveredtetek a valóság vs. elképzelés ellentmondásába, akkor osszátok meg velünk! 

Szőcs Lilla